Dánia a világ egyik legboldogabb országa - mondják a boldogságkutató statisztikák.

A statisztika olyan, mint a bikini: sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja - mondta Churchill. Azaz hogy nem pont ő, meg nem pont így, de ugyan kérem, az interneten vagyunk.

Mindenekelőtt le kell szögeznem: Dánia valóban tökéletes, vagy legalábbis erősen afelé konvergál. Ha elém tolnának egy papírt és egy ceruzát, hogy tervezzek egy utópisztikus társadalmat, ahol az általam fontosnak tartott értékek a lehető legjobban érvényesülnek, előbb utóbb valahol Dániánál lyukadnék ki.
Azt hiszem, a sikerük kulcsa a korrupció minimalizálásában, a közpénz végiggondolt felhasználásában, és a kritikus gondolkodásra (vagy legalábbis a gondolkodásra) ...

Azt terveztem, hogy az idei szilvesztert szüleim társaságában töltöm: megnézzük kivetítőn a Rocky Horror Picture Showt, éjfélkor iszunk egy pohár pezsgőt, és lefekszünk aludni. Aztán ők úgy döntöttek, hogy ehhez túl menők, és inkább Budapestre mennek bulizni - nélkülem.

Épp ezt a "hol töltsem az éjszakát, amikor mindenkinek szórakoznia illik" tinédzser-problémát próbáltam megoldani, amikor Elizabete (lett lány) megemlítette, hogy szilveszterkor meglátogatja Antont és Svetát (orosz pár) Szentpéterváron.

Bárcsak én is ezt tehetném, válaszoltam. És miért nem teszed, kérdezte.

Valóban, válaszoltam.

***

Oroszországban nem ünneplik a karácsonyt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de nem kell sajnálni őket ...

Furcsa dolog a pénz - ha nincs, akkor fontos, ha van, akkor a legkevésbé sem érdekel. Ez elég közhelyes dolog, ami viszont számomra érdekessé teszi, az a két véglet közötti ugrándozás, ami mostanában az életem.

Nyáron, mielőtt hazalátogattam volna, egy hétig még Aarhusban maradtam munkát keresni. Pénzem nem volt, segítséget kérni nem akartam, és amúgy is volt bennem egyfajta perverz kíváncsiság azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet a civilizált társadalom komfortjai nélkül élni; beköltöztem hát egy közeli erdő üresen álló fakunyhó-féleségébe. Ide.

Első éjszaka annyira fújt a szél minden irányból (a deszkák közötti réseken még alulról is), hogy nem tudtam elaludni, másnap viszont találtam néhány egészen jó ...

A népfőiskola véget ért - jó volt, de elég volt. A jóból is megárt a sok, mondhatnánk. És valóban, amikor azon kapod magad, hogy kihagyod a szomszéd teremben zajló ingyenes koncertet vagy jógaoktatást, csak mert épp nincs kedved átöltözni, vagy unottan fintorogsz a svédasztalos vacsorára, mert a lazachoz már megint paradicsomos szószt csináltak citromos helyett, akkor egyértelműen túl sok volt a jó.
Bár egy kis részem szeretett volna örökre Bjerringbroban maradni, a többi így már nem bánta, hogy az élet megy tovább.

De merre?

Örök ellenségem, a lehetőségek végtelensége újra közbeszólt: miután tökéletesen elterveztem, hosszas papírhajkurászást követően jelentkeztem, és matematikushiány okán gond nélkül felvételt is ...

És megint tovább sétáltunk. Az erdő, amiben ekkor voltunk, már alig tíz kilométerre volt otthonról, szóval csak annyit mondtak, hogy induljunk el hazafelé. Nagyjából félúton megálltak mellettünk az autóval, az egyik csoportot beleültették, bekötötték a szemüket, és elhajtottak. Negyed órával később visszajöttek egy üres autóval, és ugyanezt tették a következő csoporttal, végül pedig minket is elvittek. Próbáltam megjegyezni, mikor merre kanyarodunk, mert arra gyanakodtam, hogy egyedül kell majd visszatalálnunk valami világvégi helyről.

Kiszálltunk az autóból, mindenkit (továbbra is bekötött szemmel) kézenfogtak, és elvezettek valahová, ahol egymás mellett sorbaállítottak. Nem mondják el, mi lesz a következő játék; aki ...

Tovább sétáltunk. Útközben egyesével meg-megállítottak minket, és bekötötték a szemünket, mondván, hogy ne lessünk, ne beszéljünk, és ne mozduljunk, csak várjunk, amíg értünk nem jönnek. Erre a feladatra emlékszem, gondoltam magamban, még első héten csináltuk az erdőben, kicsit hosszú volt a tízperces várakozás, de végül kézen fogtak, és elvezettek valami szép helyre. Felkészültem hát egy még hosszabb várakozásra, és a gondolataimba merültem.

A tudat, hogy fél órával korábban nem rajtam múlt, hogy nem néztem végig ahogyan valaki halálra fagy, csak mert egy tanár ezt a feladatot adta, elég sokáig lekötötte a figyelmemet. Már épp ott tartottam, hogy párhuzamot vonjak a náci tisztek és a saját viselkedésem között, amikor ...

Vacogva kikászálódtunk a folyó túloldalán, és újra felöltöztünk (kaptam egy extra nadrágot és kesztyűt az egyik felkészültebb lánytól, mert ekkorra már a levegő is nagyon lehűlt), Sune és Voldby pedig előbújtak a fák közül. A következő helyet, ahová el kell jutnunk, mondták, nem ők fogják elmondani. Mindegyik csapat válasszon ki egy önkéntest, aki kényelmesen mozog a vízben. Neki az lesz a feladata, hogy beúszik a folyó bal oldali, szélesebb részére, ahonnan látni fog egy fényforrást, ami egy csónakban ülő embertől származik. Odaúszik hozzá, ő elmondja neki a szükséges információkat, majd visszaúszik a partra, és megosztja a csapat többi tagjával.

Egy pillanatig fontolgattam, hogy jelentkeznem kellene, de nagyon ...

Sétáltunk, sétáltunk, aztán még tovább sétáltunk. Hegyre fel, hegyről le, közben állandóan versenyeztünk, (nagyrészt tájfutásban), ahol különböző dolgokat lehetett nyerni; így történt az is, hogy Fat Bob (az előző bejegyzésben említett betontömb) a mi csapatunkhoz került. Egy betontömbbel a hátadon nehéz hegyetmászni.
Tanáraink néha utolértek minket az autóval, ekkor kiabáltak velünk, hogy lassúak vagyunk, vagy apró feladatokat adtak, amiket, ha akartunk, átruházhattunk egy nálunk fáradtabb emberre. Folyamatosan tesztelve voltunk, és sokszor megbuktunk rajta.

Már estefelé járhatott az idő, amikor újra találkoztunk (addig végig csak gyalogoltunk - a huszonnégy óra alatt összesen több, mint negyven kilométert). Ekkor ...

A norvégiai túra célja az volt, hogy gyönyörű helyeken érdekes dolgokat csináljunk, a mellékhatása pedig, hogy közben kikerültünk a komfortzónánkból, és nagyon elfáradtunk.
A Hard 24 célja az, hogy borzasztóan elfáradjunk, és olyan messze kerüljünk a komfortzónánktól, hogy már csak egy icipici pontnak lássuk.

A koncepció a következő volt: még az első hetekben szóltak, hogy ha van kedvünk, szerveznek nekünk egy 24órás túlélőtúrát. Nem kötelező, de ha egyszer elindulunk rajta, később nem biztos, hogy ki tudunk szállni. Nem szólnak előre, hogy mikor lesz, csak pakoljunk össze egy hátizsákot, és minden pillanatban számítsunk rá, hogy elordítják magukat: "Öt perc múlva indulunk!" - ekkor öt percen belül útra készen álljunk ...

K: Hogy zuhanyoztatok?
V: Sehogy.

K: Nem voltatok nagyon büdösek?
V: De.

K: Honnan szereztetek ételt?
V: Cipeltük magunkkal. Reggel vizet forraltunk és zabkását főztünk, ebédre rozskenyeret ettünk konzervekkel, amit a kabátunk alatt tárolva melegítettünk fel (illetve morzsoltuk apró darabokra), vacsorára pedig tésztát, szárított húst, instant ételeket ettünk; olyan dolgokat, amiket egyetlen edény használatával, kizárólag forró víz hozzáadásával el tudtunk készíteni.

A "mit ittunk" kérdésre egyébként számomra meglepőbb volt a válasz; gondoltam, ha szomjasak leszünk, majd csak eszünk egy kis havat. Aztán kiderült, hogy itt fizikailag képtelenség szomjoltásra elegendő mennyiségű havat megenni. Ha reggel elfelejtesz vizet ...