És megint tovább sétáltunk. Az erdő, amiben ekkor voltunk, már alig tíz kilométerre volt otthonról, szóval csak annyit mondtak, hogy induljunk el hazafelé. Nagyjából félúton megálltak mellettünk az autóval, az egyik csoportot beleültették, bekötötték a szemüket, és elhajtottak. Negyed órával később visszajöttek egy üres autóval, és ugyanezt tették a következő csoporttal, végül pedig minket is elvittek. Próbáltam megjegyezni, mikor merre kanyarodunk, mert arra gyanakodtam, hogy egyedül kell majd visszatalálnunk valami világvégi helyről.

Kiszálltunk az autóból, mindenkit (továbbra is bekötött szemmel) kézenfogtak, és elvezettek valahová, ahol egymás mellett sorbaállítottak. Nem mondják el, mi lesz a következő játék; aki vállalja a kockázatot, és részt szeretne venni benne, az háromra lépjen egyet előre, aki nem, az maradjon a helyén. Előreléptem. Azazhogy előrezuhantam, egyenesen a Tange-tó közepébe. Bakancsostul, kabátostul, mindenestül.

Nem sokkal később (miután a néhány tóba-esett idióta megtörölközött, átöltözött másoktól kölcsönkért ruhákba, és nejlonzacskóba csomagolt lábait visszagyömöszölte az átázott bakancsába) megint elindultunk. Aztán megálltunk a következő tónál. Néhányan ma még nem fürödtek, nekik most itt a lehetőség - minden csapatból egy embert választhatunk, aki most sem ugrik bele a vízbe, a többieknek kötelező. Ez a feladat is, sok másikhoz hasonlóan, nehezebb volt mentálisan mint fizikailag: Nem arról van szó, hogy kibírhatatlanul rossz belemenni a vízbe, de azért elég rossz, te pedig fáradt vagy, fázol, és közben tudod, hogy van egy lehetőséged arra, hogy elkerüld. Csak mindenki mást kell beküldened magad helyett. Ilyen helyzetekben komoly választás elé kerülsz: a pozitív énképed és jó társadalmi megítélésed, vagy a kényelmed és biztonságod fontosabb.

Miután ezzel is megvoltunk, maradt egy-két óránk délig, ezért elmentünk kenuzni; közben kisütött a nap is, szóval ez szokatlanul kellemes volt. Néha el is bóbiskoltam, ilyenkor majdnem kiesett a kezemből az evező. Aztán persze amint kiszálltunk a kenukból, beküldték a vízbe a három szerencsést, aki aznap még nem fürdött, hogy nézzék meg a móló alatt hagyott üzenetet.
Fél óránk van hazaérni, tudtuk meg ebből. Ez már csak három-négy kilométert jelentett, szóval mindenki boldogan vánszorogva futni kezdett, tudván, hogy mindjárt vége. Utánunk kiabáltak, hogy valamit elfelejtettünk. A kenuk.

Ekkorra már sem fáradtságot, sem éhséget nem éreztem, bemásztam a kenu alá, ketten vittük a fejünkön, miközben a harmadik utasa kívülről irányított minket. Másodikként értünk vissza, és lerogytunk a fal mellé; Voldby ekkor megjegyezte, hogy néhányan kerülőúton jöttek, és az autójából úgy látta, hogy nagyon kimerültek. Robotpilóta üzemmódban, szó nélkül indultunk el visszafelé, hogy összeszedjük a többieket is; nem tudom, hogy segíteni akartam nekik, vagy csak végre túlesni az egészen.

Épp ebédidő volt, mire tényleg mindenki visszaért; ekkor koccintottunk valami borzalmas röviditallal, körbeölelgettek minket, és kifejezték reményüket, miszerint az irántuk érzett gyűlöletünk néhány nap alatt elmúlik. Azóta tizennyolc órát aludtam, szóval a fáradtságom elmúlt, de az izomlázam és a lelki békém még mindig nincs teljesen rendben, ezért én egyelőre semmit nem ígérhetek.

Egy életre elég, egymásnak néha ellentmondó, de fontos tanulságot vonhatnék le ebből a huszonnégy órából... Így aztán pontosan nem is tudnám megmondani, mit tanultam belőle, de azt hiszem, elég sokat.