Hét éve Dániában élek.

Aarhus utcáit már jobban ismerem, mint Szombathelyéit, és sok szó előbb jut eszembe angolul vagy dánul, mint az anyanyelvemen. Itt van az egész életem, kiskutyástul, egyetemestül, munkástul, szerelmestül, barátostul, mindenhogyan. És nagyon szeretem.

Ennek ellenére gyakran hazakívánkozom.

Mindig, amikor nem tudok jól elmagyarázni egy ütős dalszöveget vagy frappáns szójátékot.
Amikor valami nagyon vicceset mondanék, de fordításban sehogy sem jön át.
Amikor ennék egy kis mákosgubát.
Amikor megölelném anyukámat.
Amikor még hét év után is egy csomó poénról lemaradok, csak mert nem tudom megkülönböztetni a dél- és az északjütlandi akcentust, vagy mert én nem emlékszem arra az idegesítő dán reklámra ...

A karácsony vitathatatlanul a kedvenc ünnepem. A saját családom pedig vitathatatlanul a kedvenc családom, így aztán december utolsó heteit velük szoktam tölteni. De ahogy egyik repülőjáratot törölték a másik után, és ahogy kijárási korlátozások követték a határzárakat, lassan bele kellett törődnöm, hogy ez idén máshogy lesz. Ez már csak egy ilyen év. Jövőre újrapróbáljuk.

Az a helyzet azonban, hogy itt sem volt rossz. Karácsonyi fények, Last Christmas nullahuszonnégyben a bevásárlóközpontok hangszóróiból, forraltbor, mézeskalács, várakozás a hóesésre, az ebből adódó elkerülhetetlen csalódottság, fadíszítés, gyertyafény, rokonlátogatás, túlevés és ajándékbontás, satöbbi, az alapvető hozzávalók nagyjából itt ...

Szóval november óta egy vitorláshajón élek Aarhus déli kikötőjében.
Március van, az év nehéz részén túl vagyok. Egyre többet süt a nap, és én egyre gyakrabban érzem úgy, hogy az egész életemet le tudnám itt élni.

Mert azért amikor minden reggeli kávéhoz jár egy napfénytől csillogó tenger látványa is, az tagadhatatlanul elég király dolog. A nyár közeledtével pedig ez csak egyre jobb lesz... Azaz, egyre jobb lenne, ha nem lennék ennyire fájdalmasan idióta.

Nagyjából két hónappal ezelőtt történt, hogy -egészen alaptalanul, de annál megingathatatlanabbul- valamiféle összefüggést véltem látni a hajótulajdonosság és a vízvezetékszerelőség között. Villanykörtét már egészen profin csavarok be, úgy éreztem, ez lehet a ...

Felülről 

Dánia második legnagyobb városának tengerpartján élek egy otthonos kis vitorláshajón, amit pár hónapja vásároltam. Tavasszal talán majd megtanulok vitorlázni is, és körbejárom Dánia apró szigeteit. Egyelőre még csak lakásnak használom, de annak sem rossz: este bölcsőként ringatnak el a hullámok, reggelente meg a friss tengeri levegő ébreszt kedvesen noszogatva.

Egyébként most a University of Southern Denmark-ra járok, matek mesterképzésre. Még csak a második félévnél tartok, de pár hete megkérdezte az egyik professzorom, hogy lenne-e kedvem ott maradni miután végzek, mert szeretné, ha nála doktorálnék. Azt válaszoltam, hogy még meggondolom. Menő lenne az egyetemen kutatni és tanítani, de nagyon sok más dolog is ...

Which is the most universal human characteristic: fear, or laziness? - kérdezte a bácsi a Waking Life-ban, és hát tényleg, ki tudja. Talán a félelem. Talán a lustaság. Talán egymást kiegészítve fedik le a teljes életet: ha már nincs mitől félni, tör felszínre a lustaság.
Vagy talán egyik sem, és valami kevésbé cinikus válasz a megoldás. Akárhogy is legyen, ez a kérdés jutott eszembe, amikor pár napja előfizettem korlátlan mobilnetre.

Az előző bejegyzésben megírtam, hogy mennyire csodálatos dolog ezen a kis hajón élni, a modern élet kényelmei nélkül: nem veszek el a rengeteg lehetőség között, marad időm nézni a tengert, hallgatni a hullámokat, érezni, hogy élek. Mert tényleg éreztem. A nappal együtt keltem, sétáltam az erdőben, ...

Az elmúlt évben teljesen ingyen éltem egy csodaszép belvárosi lakásban, padlófűtéssel, erkéllyel, mindig teli hűtőszekrénnyel, és még örültek is a jelenlétemnek.
Aztán a lakótársamnak lett egy barátnője.
Én pedig továbbra is ingyen éltem a csodaszép belvárosi lakásban, annak minden előnyével együtt - de már érezhetően kevésbé örültek a jelenlétemnek. Sosem mondták, de (hihetetlenül fejlett érzelmi intelligenciámnak köszönhetően) szép lassan kezdett felsejleni bennem a gondolat, miszerint egy friss pár romantikus vacsoráját, összebújós filmnézését, vagy első veszekedését egy „bocs bocs, itt sem vagyok, csak pisilnem kell”-el megszakítani nem jófej dolog. Még egy kollégiumi szobatárs esetében sem – hát még ...

Azt hiszem, az utazás lett a huszonegyedik század kokainja.
Mostanra szinte mindenki számára elérhetővé vált, a pozitív hatásai pedig látványosak és közismertek, ezért aztán gondolkodás nélkül receptre adjuk mindenre, fogfájástól hisztériáig.
Kell egy plusz bekezdés az önéletrajzába? Utazzon! Belefásult a munkájába, megunta a feleségét, fárasztja a politika? Utazzon! Napról napra éli csak a jelentéktelen, monoton életét, miközben fogalma sincs, merre tart? Utazzon.

Persze nem állítom, hogy az utazás nem jó unalom ellen. Ahogy azt sem, hogy a kokain nem jó fogfájásra. Alkalmankénti rekreációs tevékenységként is kitűnő, javítja a hangulatot, energetizál. Viszont a terápiás célból való alkalmazása inkább tűnik bizonytalan ...

Amikor a lett barátnőm azt mondta, hogy ő jobban szereti a szentivánéjt, mint a karácsonyt, kis híján a volt barátnőm lett. Általában őszinte kíváncsisággal fogadok el mindenféle világnézetet és személyes preferenciát, bármennyire különbözzön is a sajátomtól - de azért mindennek van határa, gondoltam fintorogva. Szeresse csak a szentivánéjt otthon, négy fal között.

Végül aztán úgy alakult, hogy idén nyáron mégiscsak elmentem megnézni... és hát na. Tényleg elég király.

Július 22.-én érkeztem meg Rigába. A belvároson keresztülhaladva úgy éreztem magam, mintha egy posztapokaliptikus film nyitójelenetébe csöppentem volna: a bevásárlóközpontok, kávézók, templomok és játszóterek mind-mind üresen tátongtak, és hiába ...

Gyors összefoglaló: miután rájöttem, hogy mégsem szeretnék farmer lenni, Veronában terveztem (most már egyszer s mindenkorra úgy igazából) elvégezni egy matek mesterképzést. Mivel azonban lecsúsztam a jelentkezési határidőről, februárban a Southern Denmark University-n kezdtem el tanulni.

Ez Odensében van, itt:  Nekem pedig az összes barátom, és a munkahelyem is Aarhusban van, itt:

Jelenleg tehát Aarhusban élek, Odensében tanulok, és rengeteget buszozok.
De megéri - négy év összevissza bolyongás után most úgy érzem, talán végre megtaláltam a helyem ebben a zavaróan nagy világban.

Az egyetem első félévét befejezve pedig már arra is feljogosítva érzem magam, hogy leírjam a dán felsőoktatással kapcsolatos tapasztalataimat. Ez ...

Sosem értettem a nacionalizmust. De még a nemzeti büszkeség fogalmát sem igazán - miért lennék büszke valamire, amibe véletlenül születtem bele? Szerethetem a hazai kultúrát, becsülhetem az anyanyelvem, őrizhetem a hagyományainkat, felnézhetek egy-egy ősömre, és így tovább, de büszkének lennem nincs mire. Nem rajtam múlt.
A hazaszeretet viszont (a xenofóbiától mentes, normális mértékű típusa) egy olyan érzés, amire kicsit mindig is irigykedtem. A tartozni valahova érzés. Valahova, ami nagyobb, mint az egyén. Egy vallás, ideológia, focicsapat, vagy akármi - miért ne pont egy nemzet?
Számomra mégsem jelentett soha semmit az a tény, hogy magyar vagyok.

Azóta jelent valamit, mióta nem Magyarországon élek.
És nem csak azért, mert minden ...