Hét éve Dániában élek.

Aarhus utcáit már jobban ismerem, mint Szombathelyéit, és sok szó előbb jut eszembe angolul vagy dánul, mint az anyanyelvemen. Itt van az egész életem, kiskutyástul, egyetemestül, munkástul, szerelmestül, barátostul, mindenhogyan. És nagyon szeretem.

Ennek ellenére gyakran hazakívánkozom.

Mindig, amikor nem tudok jól elmagyarázni egy ütős dalszöveget vagy frappáns szójátékot.
Amikor valami nagyon vicceset mondanék, de fordításban sehogy sem jön át.
Amikor ennék egy kis mákosgubát.
Amikor megölelném anyukámat.
Amikor még hét év után is egy csomó poénról lemaradok, csak mert nem tudom megkülönböztetni a dél- és az északjütlandi akcentust, vagy mert én nem emlékszem arra az idegesítő dán reklámra 2008-ból.
Amikor minden "Heló, Bori vagyok"-ot egy "Bocs, megismételnéd?" követ.
Amikor hiába várom a húsvéti locsolókat.

Gyakran hazakívánkozom.

Ilyenkor általában felcsapok egy magyar hírportált.

Egyébként már régóta nem olvasok híreket. Nem mintha nem érdekelne a magyar politika, de távolról nézve valahogy csak még elkeserítőbb az egész. Nem tudok mit tenni érte, ellene, és már hatással sincs az életemre - kivéve persze, hogy időről időre borzasztóan felbaszom magam rajta. Ilyenkor nem tudok mást tenni, mint egy kicsit katasztrófaturistáskodni, "hiszen ez akár velem is megtörténhetett volna!", mondom sopánkodva a barátaimnak, meg fotelkommentelgetni, "de hát miért fogadják el még ezt is tiltakozás nélkül?", miközben pontosan tudom, hogy miért.
Szívesebben olvasok a dán politikai balhékról.
(Volt például itt egy politikus, akiről kiderült, hogy két éven keresztül egy másik lakásba volt bejelentve, mint ahol valójában élt, és így a megérdemeltnél több adóvisszatérítést kapott. Aztán persze jól el is ítélték, és kamatostul visszafizetett mindent - de azért az továbbra is mélységesen felháborító, hogy politikus létére megpróbált adót kerülni...
És akkor még nem is beszéltünk arról a volt miniszterelnökről, aki közpénzből vásárolt magának alsónadrágot. Igaz, ennek már vagy nyolc éve, de az ilyen komoly korrupciós ügyek sosem merülnek feledésbe.)

Szóval itt ebben a boldog tudatlanságomban nekem néha tényleg eszembe jut, hogy egyszer jó lenne majd hazaköltözni. És ilyenkor mégiscsak hasznos dolog a hírolvasás.

- Találd ki, mit büntetnek mostantól 65ezer forint pénzbírsággal Magyarországon! - köszöntöttem a minap a barátomat.
- Nem tudom. A drag show-kat? Nem, várj... A kézenfogva sétáló férfiakat! - tippelgetett élcelődve, hiszen kormányunk századidegen homo-, transz-, és mindenfóbiája világszerte híres. 
- Nem, más téma, segítek: nemrég vezették be a betétdíjas palack rendszert.
- Aha. Akkor most büntetés jár érte, ha valaki a szemetesbe dob egy visszaváltható palackot? - kérdezte naivan.
- Fordítva.
Hátradőlve figyeltem, ahogy forognak az agykerekei, ahogy próbál értelmet nyerni a kapott információból, minduntalan sikertelenül. Lassan, kibetűzve tette fel a következő kérdést, meg-megállva, mint egy felelő diák, aki maga sem hiszi, amit mond, de valamit mondania kell.
- Szóval... Oké, szóval... Azt büntetik, ha valaki... kivesz a szemetesből... egy visszaváltható palackot?
- Bingó.
Itt újabb fél perc csend következett, amit megint csak az agykerekeinek szemmel látható nyikorgása szakított meg.
- De hát az akkor már amúgy is...
- Igen.
- És ha valakinek meg szüksége van rá, miért ne...
- Tudom.
- De még a környezet szempontjából is...
- Aha.
- Hát ez teljesen...
- Az.

Dániában a betétdíjas üvegekért kukában turkáló emberek problémájára egy másik megoldást találtak: az utcai szemetesek szélére egy "Add tovább!" feliratú palacktartó szegélyt szereltek.

Ide teheted az üres palackot, ha neked nem ér meg 50 forintot, hogy magaddal cipeld.
Így annak, akinek épp szüksége van rá, nem kell majd összekoszolnia a kezét.

Azt hiszem, mégis inkább itt maradok.