Szóval november óta egy vitorláshajón élek Aarhus déli kikötőjében.
Március van, az év nehéz részén túl vagyok. Egyre többet süt a nap, és én egyre gyakrabban érzem úgy, hogy az egész életemet le tudnám itt élni.

Mert azért amikor minden reggeli kávéhoz jár egy napfénytől csillogó tenger látványa is, az tagadhatatlanul elég király dolog. A nyár közeledtével pedig ez csak egyre jobb lesz... Azaz, egyre jobb lenne, ha nem lennék ennyire fájdalmasan idióta.

Nagyjából két hónappal ezelőtt történt, hogy -egészen alaptalanul, de annál megingathatatlanabbul- valamiféle összefüggést véltem látni a hajótulajdonosság és a vízvezetékszerelőség között. Villanykörtét már egészen profin csavarok be, úgy éreztem, ez lehet a következő lépés. Vettem hát egy csavarhúzó készletet (nem kell túl komoly dologra gondolni - egymásba nyomkodós, babarózsaszín és türkizkék műanyag nyelekkel), és elhatároztam, hogy megszerelem a lefolyót, ami a kávézacctól zavaróan piszkosnak tűnt.
Azt csináltam, hogy kicsavartam a csavart, kivettem az alábbi képen látható kis fémlemezt, és alaposan elmosogattam. Majd úgy döntöttem, hogy ez a kis fémlemez csak akadályozza a víz gyors lefolyását, szóval nincs rá szükségem: gondosan elhelyeztem a szerszámos fiókomban, és dudorászva folytattam a nagytakarítást.

Nem gyakran használom ezt a lefolyót. Általában a kikötő mosdójába járok mosogatni, amitől úgy érzem magam, mintha az egész életem egy végtelenített kempingezős nyaralás lenne. De néha azért mégis itt öblítek el egy-egy müzlistányérat vagy kávéscsészét. Néha ide öntöm ki az előző estéről megmaradt dobozos söröket (azokat, amiket hajnalban még mindig jó ötletnek tűnik kibontani, csak, hogy egy korty után mindenki rájöjjön, mennyire nem is esik már jól). Néha meg, amikor az éjszaka közepén nagyon kell pisilnem, és odakint zuhog az eső... Jajj már na. Csinálhatunk úgy, mintha ilyenkor is mindenki minden esetben felöltözne, és átsétálna a kikötő végében található mosdóba, de mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Nagyon tud zuhogni az eső. És egyébként is, minden a tengerbe folyik!

Azaz, minden a tengerbe folyna.
Vízvezetékszerelés (/józan ész) 101: egy csavar általában okkal van ott, ahol. Van neki szerepe. A fent említett csavar szerepe például az volt, hogy az eltávolított kis fémlemezhez csavarozva rögzítse a csövet, ami a lefolyóba öntött dolgokat -a hajófenék helyett- a tengerbe vezeti.
A hajófenék meglehetősen mély. Ennek köszönhetem, hogy nagyjából két hónapon keresztül büntetlenül burogattam mindenfélét a lefolyóba, és, úgy tűnt, minden le is folyik. 

Az esetenként fel-fellibbenő, és az idő előrehaladtával egyre erősödő kellemetlen szagot sokáig egy apó résben talált döglött halnak tulajdonítottam (erről majd máskor - egy blogbejegyzés, egy gusztustalan történet), de miután tüzetesen végigsikáltam a hajó minden zugát, és még mindig nem tűnt el, kicsavaroztam az egyetlen kicsavarozható padlódeszkát, hogy benézzek alá.
Hát nem volt egy szép látvány.

Így aztán számomra az elmúlt három nap szinte kizárólagos elfoglaltsága az volt, hogy újra és újra letuszakoltam egy régi lepedőt a kicsavarozott padlódeszka alá, megvártam, amíg teljesen átázott, felhúztam, kicsavartam egy vödörbe, kiöntöttem a vödör tartalmát, és kezdtem az egész műveletet előről, próbálva nem belélegezni a kéthónapos sör - állott pisi - romlott gyümölcslé - ázott ételmaradék - fertőtlenítőszer - kék coccolino ruhaöblítő (...egy próbát megért) szagkombinációt.

Kaptam közben egy üzenetet a tinderen (ja, tudom, de a szükség nagy úr), amiben egy feltűnően jóképű spanyol orvostanhallgató afelől érdeklődött, hogy én mivel töltöm a koronavírus-kényszerpihenőmet.
Napozok a teraszon, és épp a Don Quixote-t olvasom, válaszoltam, mosolygós emojik teljes hadának kíséretében.
Aki azt mondja, hogy az őszinteség szexi, hazudik.