Az elmúlt évben teljesen ingyen éltem egy csodaszép belvárosi lakásban, padlófűtéssel, erkéllyel, mindig teli hűtőszekrénnyel, és még örültek is a jelenlétemnek.
Aztán a lakótársamnak lett egy barátnője.
Én pedig továbbra is ingyen éltem a csodaszép belvárosi lakásban, annak minden előnyével együtt - de már érezhetően kevésbé örültek a jelenlétemnek. Sosem mondták, de (hihetetlenül fejlett érzelmi intelligenciámnak köszönhetően) szép lassan kezdett felsejleni bennem a gondolat, miszerint egy friss pár romantikus vacsoráját, összebújós filmnézését, vagy első veszekedését egy „bocs bocs, itt sem vagyok, csak pisilnem kell”-el megszakítani nem jófej dolog. Még egy kollégiumi szobatárs esetében sem – hát még ingyenélőként egy negyvenéves férfi saját lakásában. Így aztán elkezdtem új lakóhely után nézni.

Veszek inkább egy régi hajót, és odaköltözöm – jelentettem ki nem sokkal később a barátomnak, inkább csak a szobakeresés macerásságával kapcsolatos frusztrációmat kifejezendő, mint komolyan. Azt mondta, hogy ez elég nagy hülyeség lenne. Aztán minél többen és minél határozottabban mondták ugyanezt, annál jobban beleéltem magam. Gyerekes reakciók terén van még hova fejlődnöm.

Szóval vettem egy régi hajót, és ideköltöztem.

Kényelmetlen, hideg, macerás, és fantasztikus.

Kényelmetlen, mert hát ugye kicsi, és… kényelmetlen. De néhány puha párnának és karácsonyi égősornak köszönhetően legalább már egész otthonos.

Hideg, mert a hajó hőszigetelése nem hosszútávú tartózkodásra (és főleg nem dán novemberi hosszútávú tartózkodásra) lett tervezve. Az első hetek éjszakáit egy kis hősugárzót ölelgetve töltöttem két paplan és egy hálózsák alatt, miközben igyekeztem minél gyorsabban belehelni a kabint. Ez egész jól működött (lásd: kicsi), viszont a hajó fala továbbra is hideg volt, és - a lusta gyerek fizikaórája a tapasztalat - a meleg levegőben lévő magasabb páratartalom a hideg felülettel érintkezve lecsapódott. És még ha csak lecsapódott volna. De a plafonról aztán a nyakamba csöpögött - meg a ruháimra, jegyzeteimre, laptopomra, sőt, a falakon végigfolyva a matracom alá is bekúszott, alulról is mindent átáztatva. Ezekben a hetekben meglehetősen sokat káromkodtam.
Azóta már vettem egy olajradiátort, amivel nagyjából állandó hőmérsékletet tudok fenntartani, szilikagél bázisú macskaalmot, amit harisnyákba bugyolálva módszeresen különféle helyekre rejtettem, meg ezüstszínű szigetelő-fóliát, amivel minden falat vagy hatszor körbetekertem. Most egész kellemes - de azért a meleg gyapjúzoknikat továbbra is kedvenc ruhadarabjaimként tartom számon.

Macerás, mert mindent nagyon végig kell gondolni. Alapvetően az emberek azon típusához tartozom, aki a zuhanyzóból még legalább kétszer visszarohan a szobájába a pizsamájáért, hajszárítójáért, vagy a tegnapról ottfelejtett törölközőjéért. Ez korábban nem volt nagy baj, mert a zuhanyzó és a szobám között egy fűtött és csapadékmentes, egészen rövid út vezetett. Na, most már nem.
Ha pedig kiég egy égő, nincs fény, ha elfelejtettem bevásárolni, nincs mit enni (a legközelebbi bolt is kényelmetlenül messze van), ha nem töltöttem fel a vizespalackot, nincs mit inni, ha valami eltörik, nincs aki megszerelje helyettem. Én meg már azt hittem, évek óta önálló vagyok...

És fantasztikus.
Nincs wifi, és áram is csak módjával, nincs nagyképernyős tévém Netflix-szel és HBO-val, nincs kényelmes kanapém és teli hűtőszekrényem, egyszóval nincs mit csinálnom, miközben semmitteszek. A szabadnapjaim nagy részét így különféle helyeken töltöm: tanulok a könyvtárban, kávézok a kedvenc kocsmámban, meglátogatom a barátaimat, sétálok az erdőben, megnézem az ingyenes kiállításokat, csinálok dolgokat. Aztán amikor hazaérek, és még mindig nem tudok elaludni, akkor a huszadik elég-jó-de-semmi-extra sorozat ledarálása helyett kinyitom az egyik könyvet, amit már évek óta el akartam olvasni, csak mindig túl fáradt voltam hozzá.

Reggelente pedig már-már giccsesen nyugodt mosollyal ébredek (viharos éjszakák után enyhe hányingerrel kiegészítve), és őszinte kíváncsisággal várom, hogy aznap mi fog történni.
Azt hiszem, végre elkezdtem élni azt az életemet, amit egész eddig vártam, hogy valaki talán majd elkezdi helyettem.