Azt hiszem, az utazás lett a huszonegyedik század kokainja.
Mostanra szinte mindenki számára elérhetővé vált, a pozitív hatásai pedig látványosak és közismertek, ezért aztán gondolkodás nélkül receptre adjuk mindenre, fogfájástól hisztériáig.
Kell egy plusz bekezdés az önéletrajzába? Utazzon! Belefásult a munkájába, megunta a feleségét, fárasztja a politika? Utazzon! Napról napra éli csak a jelentéktelen, monoton életét, miközben fogalma sincs, merre tart? Utazzon.

Persze nem állítom, hogy az utazás nem jó unalom ellen. Ahogy azt sem, hogy a kokain nem jó fogfájásra. Alkalmankénti rekreációs tevékenységként is kitűnő, javítja a hangulatot, energetizál. Viszont a terápiás célból való alkalmazása inkább tűnik bizonytalan kimenetelű tüneti kezelésnek, mértéktelen fogyasztása pedig függőséghez vezet, és hosszútávon kimondottan káros következményekkel is járhat. 

Az, hogy függőséghez vezet, nem túl meglepő: Ha egyszer úgy igazán elhagyod a szülőfölded (és vele a korábbi életed), akkor kinyílik előtted a világ. Egyértelművé válik, hogy bárhol meg tudsz élni, bármikor újra otthagyhatod az egészet, és tiszta lappal előről kezdheted. Mindig lesz valahogy. A dolgok elveszítik a jelentőségüket. A felelősség fogalma, mint olyan, megszűnik. Ettől kezdve pedig nagyon nehéz nem minden apró kellemetlenséget egy költözéssel megoldani: tavaly februárban beadtam a jelentkezésemet egy veronai egyetemre, csak mert Dániában már egy hete folyamatosan esett az eső.

Ami pedig a mellékhatásokat illeti, abból is akad néhány egészen negatív. És nem is csak a környezetszennyezésre gondolok.
A pszichológusom szerint -mostanra integrálódtam annyira, hogy van saját pszichológusom, akire néha mintegy mellékesen hivatkozom is egy-egy eszmefuttatás során-, szóval a pszichológusom szerint nekem például az egyedül költözködés identitásvesztést okozott. És (bár azért ez valljuk be, kissé túldramatizálásnak hangzik) valószínűleg igaza van.
Az életem első húsz évében azért tudtam, hogy ki vagyok, mert tudtam, milyennek ismer a (viszonylag állandó) környezetem. Így alakul ki a személyiségünk: a társadalomban betöltött szerepünk függvényében, az ismerőseink reakcióira adott válaszként. Azok vagyunk, amit gondolunk, hogy mások gondolnak rólunk.

Az "egy évre Új-Zélandra költözöm a barátommal" eredetileg még bőven ezeken a kereteken belül mozgott. Azért indultunk el, hogy legyenek menő történeteink, amiket otthon majd elmesélünk a barátainknak, hasznos tapasztalataink, amikre otthon majd tudunk támaszkodni, és hogy gyűjtsünk sok pénzt, amiből otthon majd jól megalapozzuk a közös jövőnket. Az első néhány hónapban ez rendben is volt: sokat fényképeztünk, skypeoltunk a szüleinkkel és barátainkkal, magyarul beszélgettünk mások háta mögött, külső szemlélőként figyeltünk meg egy ismeretlen világot, csak úgy kíváncsiságból. Tudtuk, hogy az igazi életünk otthon van, ez meg itt csak egy kaland.

A gond akkor kezdődött, amikor elbizonytalanodtam, hol van az "igazi" életem, és szakítottunk - hogy most a tojás vagy a csirke volt előbb, lényegtelen. A lényeg az, hogy egyedül maradtam, és közel sem volt annyira kiforrott személyiségem, hogy a megszokott viszonyítási rendszerem és stabil támpontjaim nélkül is meg tudjam őrizni önmagam.
Egyébként meg lehet, hogy az erős személyiség sem segített volna. Ha Don Corleonét a Lila akác közbe költöztetnénk, egyik pillanatról a másikra elveszítené a szerepét mint keresztapa, kemény stílusa pedig nevetségesnek hatna a sok született feleség között. Elveszne minden tekintélye, ezáltal végül a teljes önazonossága is. Nem maradna belőle semmi, csak egy morcos olasz vénember.

Ahhoz, hogy egy új környezetben, új kultúrában érvényesülni tudj, az kell, hogy újraértelmezd önmagad. Ez pedig egy nehéz és félelmetes feladat, aminek még csak nem is mindig lesz jó vége. Nekem például első próbálkozásra igencsak félresikerült: kalandor próbáltam lenni, de csak halmoztam egymásra az élményeket, mint egy kényszeres gyűjtögető, anélkül, hogy valóban átéltem volna bármelyiket is. Szép lassan pedig elvesztem közöttük.
És hazaérve sem találtam meg magam: túl sok volt az emlék, az "ilyen is lehetne", és a kollégiumi élet, amiért korábban rajongtam, elvesztette minden varázsát.
Ott álltam egyedül, hogy akkor most mi. Belefásultam Pécsbe, unatkoztam Szombathelyen, féltem Budapesttől. Sehol sem voltam igazán otthon, és a mai napig nincs hova hazatérnem. Hazalátogatni: persze - szerető család, néhány jó barát, olcsó fogorvos és utánozhatatlan kultúrélet. De a véglegesség lehetősége véglegesen elveszett.

Ez most már nem bánt. Most Aarhusban élek, és itthon vagyok - még ha nem is az anyanyelvemen beszélek. De sokáig tartott, mire tényleg elkezdtem az otthonomnak érezni, és időközben rengeteg dolgot elveszítettem, ami korábban én voltam. Meg persze nyertem is sok újat. Elhagytam a gyökereimet, hogy új ágakat növeszthessek.
Fene se tudja, hogy megérte-e.

* Jelen blogbejegyzés megírását a Nemzeti Együttműködés Rendszere semmiféle anyagi juttatással nem támogatta. Az új balatonparti apartmanokat önerőből szereztem.