Gyors összefoglaló: miután rájöttem, hogy mégsem szeretnék farmer lenni, Veronában terveztem (most már egyszer s mindenkorra úgy igazából) elvégezni egy matek mesterképzést. Mivel azonban lecsúsztam a jelentkezési határidőről, februárban a Southern Denmark University-n kezdtem el tanulni.

Ez Odensében van, itt: Nekem pedig az összes barátom, és a munkahelyem is Aarhusban van, itt:

Jelenleg tehát Aarhusban élek, Odensében tanulok, és rengeteget buszozok.
De megéri - négy év összevissza bolyongás után most úgy érzem, talán végre megtaláltam a helyem ebben a zavaróan nagy világban.

Az egyetem első félévét befejezve pedig már arra is feljogosítva érzem magam, hogy leírjam a dán felsőoktatással kapcsolatos tapasztalataimat. Ez következik most. Pontokba szedve!

Jelentkezés.
Oké, kell hozzá egy gusztustalanul drága nyelvvizsga (IELTS vagy TOEFL), meg egy angolra lefordított érettségi bizonyítvány vagy BSc-s diploma (mellékletekkel és tantárgyleírásokkal) - ezt követően viszont minden már-már gyanúsan egyszerű. Az egyetemek honlapján található jelentkezési útmutató pedig annyira szájbarágósan részletes, mintha nem csak érettségivel rendelkező felnőtt emberek, hanem jól idomított ékszerteknősök jelentkezését is várnák.
De ha valamiben mégis segítségre lenne szükséged, akkor az Admission Office személyesen, telefonon, vagy online is elérhető; munkanapokon a segélykérő e-mailekre nagyjából 15 másodperc alatt válaszolnak. (Veronából ez átlagosan másfél hét volt, Szentpétervárról még most is várom a választ.)

Lakhatás.
A kollégiumok szinte minden esetben frissen felújított, jól felszerelt, modern épületek, ahol minden hallgatónak saját szobája van - néha még külön konyha és fürdő is jár hozzá. Ennek azonban megvan a hátránya is: kollégiumban lakni alig olcsóbb, mint albérletben (a legolcsóbb szoba is havi százezer forint felett van), és sosincs elég férőhely. Aarhusban lehet, hogy csak fél év után kerülsz sorra a kollégiumi várólistán, Koppenhágában pedig talán még a diplomaosztódra sem.

Odensében ez jóval egyszerűbb; külföldi diákoknak itt alanyi jogon jár szoba.
Én két hónapig egy hatalmas házban laktam negyvenedmagammal, 4 kilométerre az egyetemtől. Mindenki végtelenül segítőkész és barátságos volt, a délutáni kirándulások, hétvégi házibulik, közös főzések és vacsorák mindvégig a gondtalanul vidám diákélet jegyében zajlottak.
A teljesség kedvéért mondjuk hozzá kell tennem, hogy én mindebből egyetlen pillanatot sem élveztem. Az első perctől fogva (indokolatlanul, de mélységesen) gyűlöltem Odensében élni, és haragudtam mindenkire, aki ezen változtatni próbált - de még így is másfél hónapnyi következetes mogorváskodásba és unott fejrázásba került, mire a vacsora-meghívások kezdtek elmaradozni. Ebben az országban komoly erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy ne érezd jól magad.

Megélhetés.
Írtam már az SU-ról?
A havi nettó 250ezer forintnak megfelelő összegről, amit minden dán diák (szociális háttértől és tanulmányi átlagtól függetlenül) kap?
Valójában ennyi az egész. Azt mondják, az oktatás ingyenes mivolta önmagában még nem elég az esélyegyenlőség biztosításához. Szerintük minden, 18. életévét betöltött, tanulni vágyó fiatalnak meg kell adni a lehetőséget arra, hogy elköltözzön otthonról, és önálló életet kezdjen anélkül, hogy közben éjszakai műszakokat kelljen vállalnia egy konzervgyárban.
Szerintem ez elég jófej dolog.
És - hála az EU-s szabályozásoknak -, ebből a kevésbé jófej országok lakói is részesülhetnek. Egyetlen hátulütője, hogy külföldiként csak akkor vagy rá jogosult, ha mellette részmunkaidőben (havi 43 órában) dolgozol is. Munkát találni ismerősök és nyelvtudás hiányában nem könnyű, de nem is teljesen lehetetlen. Ezt követően pedig már az ezerforintos korsó sörök sem állhatnak a boldogulásod útjába.

Student counseling.
A tény, hogy nem tudom, mi a magyar megfelelője, már önmagában is sokat elárul. (Hallgatói tanácsadás? Valószínű, de még életemben nem hallottam ezt a szókapcsolatot.) Itt viszont az egyetemi élet szerves részét képezi. Egyszerűbb kérdésekre reggeltől estig rendelkezésre áll az otthoni TO és HÖK keveréke (tanulmányi ügyintézésben segítséget nyújtó hallgatók - nem gólyalányokat vetkőztető morcos nénik); bonyolultabb problémák esetén pedig ingyenes időpontot lehet kérni profi tanácsadóktól. Még az egyetem honlapján is egy teljes menüpontot szenteltek stresszkezelési tanácsoknak, meg útmutatóknak, hogy mikor kihez fordulhatunk a szakmai kérdéseinkkel, karrier-tanácsadásért, ha idegesek vagyunk a vizsgák miatt, vagy ha egyszerűen csak magányosnak érezzük magunkat és beszélgetni szeretnénk.

Az egyetem felszereltsége.
Minden van. És minden szép.

A tanórák.
Bár ez Dániában sem kimondottan gyakori, nekem nincsenek kötelező óráim; egyetlen kikötés, hogy a felvett kreditek legalább felét a matematika tanszék, a másik felét pedig a természettudományi kar által meghirdetett kurzusok közül kell kiválasztanom. Bármit, ami érdekel. Az órarendet később állítják össze, miután mindenki felvette a neki tetsző tárgyakat - fogalmam sincs, hogyan csinálják, de az óraütközések fogalma gyakorlatilag ismeretlen.
Ugyanúgy félévente 30 kreditet kell teljesíteni, de itt a kurzusok nagy része 5 vagy 10 kredites. Katalógus általában nincs, de jellemzőek a félév közbeni beadandók, és gyakori, hogy egy-egy témában a hallgatóknak kell előadást tartaniuk - ilyenkor pedig katalógus ide vagy oda, kínos nem bejárni. Ami engem a leginkább felkészületlenül ért (bár várható volt), az a temérdek sok csoportmunka; a dán oktatási rendszer egyik alappillére. Külföldről érkező egyetemista társaimhoz hasonlóan engem is hamar megtalált a kiábrándító felismerés, miszerint jóval kevésbé vagyok csapatjátékos, mint azt hinni szeretném.

A tanár-diák viszony.
Az oktatás színvonala (és az előadások szórakoztató mivolta) mint mindenhol, itt is tanárfüggő. A tanárok segítőkészsége viszont nem. És nem arról van szó, hogy előadás után egy fásult sóhaj kíséretében hajlandóak pár percet eltölteni veled a folyosón; behívnak az irodájukba, megkínálnak kávéval, és részletesen válaszolnak minden kérdésre, amit feltettél, és minden kérdésre, amit még feltenni sem tudtál. Ha kell, hosszú órákon keresztül, akár az ebédszünetüket is feláldozva.
Szinte mint akik szeretnek tanítani...

Ez egyébként elég idegesítő hozzáállás: ha egy tanár extra energiát fektet a tanításodba, a tanulás (és a vizsgán való jó szereplés) külső kényszer helyett becsületbeli üggyé válik.
Jó rendszer ellen nehéz lázadni.

Az osztályozási rendszer.
Én még fél év után is nagyon szórakoztatónak tartom: a kézenfekvőnek tűnő 1, 2, 3, 4, és 5 helyett itt a következő osztályzatokat lehet kapni: -3, 00, 02, 4, 7, 10, és 12. Fantasztikusan túlbonyolított.
A -3 és a 00 is elégtelen, a -3-at tehát csak azért vezették be, hogy minden kétséget kizáróan érzékeltessék: még csak a közelében sem voltál. A 02 a mi kettesünknek felel meg, ettől kezdve meg nyilván minél nagyobb, annál jobb. 12-est kapni épp olyan menő, mint amilyennek hangzik.

A vizsgák.
Amikor először hallottam, hogy "censor", megkérdeztem, hogy az micsoda - hallottam már ezt a szót, csak nem ilyen szövegkörnyezetben.
Hát a censor, az a censor, mondták, értetlenkedve az értetlenkedésemen. Az, aki censor-álja a vizsgát. Az előítéletektől mentes és korrumpálhatatlan külső vizsgáztató, aki szaktudásával és elfogulatlanságával biztosítja, hogy a kurzusért felelős tanár esetleges félév során szerzett személyes érzelmei ne befolyásolhassák a diákok felkészültségének tiszta és objektív értékelését.
Ezeket a szavakat is hallottam már, bólintottam, bár szintén nem ilyen szövegkörnyezetben.

És még csak nem is ez a legszembetűnőbb különbség: minden vizsgám szóbeli volt, és minden vizsgámon használhattam jegyzeteket. Vagy bármit, amit akartam.
PTE-s BSc-s pályafutásom során egyetlen egy olyan vizsgán vettem részt, amire bevihettünk magunkkal otthonról egy A4-es lapot; emlékszem, akkor el sem tudtuk képzelni, mi alapján derül majd ki, hogy tanultunk-e. Miről szól egy vizsga, ha nem a bonyolult definíciók szó szerinti felmondásáról?
Aztán kiderült, hogy ehhez csak egy kompetens tanárra van szükség. Megfelelő kérdésekkel ugyanis egészen egyszerűen el lehet dönteni, hogy a vizsgázó valóban rendelkezik-e átfogó képpel a tananyagól, tud-e kritikusan gondolkozni és saját megoldásokkal előállni az adott témakörben, meg hogy csak úgy általában vannak-e önálló gondolatai.
Úgy tűnik, felismerték, milyen típusú képességekre és tudásra van szükség a huszonegyedik században; arra a fajtára, ami alapján meg lehet különböztetni egy szakértőt egy internet-hozzáféréssel rendelkező óvodástól.

Egy másik kellemes csalódás pedig a vizsgák fesztelen hangulata volt; még csak kiöltözni sem kell. Mosolyogva fogadnak, és kedves érdeklődéssel hallgatnak mindent, amit mondasz. Ha úgy érzik, mindent tudsz, feszegetni kezdik a határaidat: "Igaz, erről nem tanultunk, de hogy állnál neki?". Ha úgy érzik, nem tudsz mindent, próbálják megtalálni azt, amit igen. Közben pedig nevetnek a vicceiden, rád szólnak, hogy ne idegeskedj, és elnézően mosolyognak, amikor nem jut eszedbe az "összeadás" szó.
Persze aztán ha nem tudsz eleget, épp olyan lazán megbuktatnak, mint bárhol máshol.

Az utolsó vizsgámon puha fotelokban ülve hallgattuk egymás előadásait a kvantumentrópiáról - egyik kezünkben sütivel, másikban sörrel.
Ezt mondjuk kicsit már én is túlzásnak éreztem.