Sosem értettem a nacionalizmust. De még a nemzeti büszkeség fogalmát sem igazán - miért lennék büszke valamire, amibe véletlenül születtem bele? Szerethetem a hazai kultúrát, becsülhetem az anyanyelvem, őrizhetem a hagyományainkat, felnézhetek egy-egy ősömre, és így tovább, de büszkének lennem nincs mire. Nem rajtam múlt.
A hazaszeretet viszont (a xenofóbiától mentes, normális mértékű típusa) egy olyan érzés, amire kicsit mindig is irigykedtem. A tartozni valahova érzés. Valahova, ami nagyobb, mint az egyén. Egy vallás, ideológia, focicsapat, vagy akármi - miért ne pont egy nemzet?
Számomra mégsem jelentett soha semmit az a tény, hogy magyar vagyok.

Azóta jelent valamit, mióta nem Magyarországon élek.
És nem csak azért, mert minden "Nice to meet you"-t egy "Where are you from?" követ, akarva akaratlanul is folytonosan emlékeztetve rá. Ennél sokkal kevésbé látványosan, de sokkal áthatóbban is jelen van.

Nagyrészt ugyanis a környezetünktől való különbözőségünk alapján definiáljuk önmagunkat. Eddig nem túl bonyolult - ahhoz, hogy tudd, ki vagy te, tudnod kell, hogy miben vagy más, mint a többiek. Otthon egy talán nem különösebben szórakoztató, de jószándékú és elfogadó lánynak láttam önmagam, aki sokat mosolyog és mindenkiben megbízik. Ezzel szerettem, szerettem volna kitűnni a tömegből, ez voltam én, önmagam számára.
Itt szinte mindenki ilyen - a mosolygás és elfogadás már nem képezheti az én személyes identitásom részét, hiszen csak megfelelés az alapvető társadalmi elvárásoknak.
Ha mindenki mosolyog, senki sem mosolyog.

A legszembetűnőbb különbség köztem és a dánok között az, hogy én nem dán vagyok. Itt az elsődleges ismertetőjegyem a magyar-voltom - Dániában tehát magyarként tekintek magamra.

És mások is magyarként tekintenek rám. Hiába szorulnak idővel háttérbe a felszínes és skatulyákba rendezhető tulajdonságok, mint mondjuk a származás vagy a kinézet, és válnak fontosabbá az apró, személyes jellemzők; a rám való utalás legkézenfekvőbb módja még a legközelebbi barátaim számára is az, hogy "the Hungarian girl".
Ennyi elég ahhoz, hogy beazonosítsanak.
Többé nincs szükség olyanokra, hogy "a barna hajú, szeplős lány linalg gyakról", "a piros kabátos lány a Szántó parkolójából", vagy "a Dani volt barátnője, tudod, az a ***".
Egyszerűen csak a magyar lány.

Dave, egy angol munkatársam jegyezte meg pár hete, hogy zavaróan meghatározónak érzi mostanában az angolságát. Persze, válaszoltam, én sem örülnék neki, ha minden egyes lecsapolt sör mellé ki kellene fejtenem a Brexitről alkotott véleményemet is. De még csak nem is erre gondolt. Az zavarta, hogy néhány perccel korábban mondott valami vicceset, amire a pult mellett ülő csinos lány nevetve így válaszolt: "imádom a brit humort!".
Otthon, mondta Dave, senkinek eszébe sem jutna, hogy ez most brit humor vagy nem brit humor - otthon azt mondanák, hogy "Dave, imádom a humorod!". A te egyéni humorod, amire lehet, hogy hatással volt a Monty Python vagy Erzsébet királynő, de mégis a tiéd, és csak a tiéd. Te vagy vicces, és nem Anglia.
Egy idegen országban viszont egyetlen tulajdonságod sem csak a tiéd - a már létező sztereotípiák befolyásolják, hogy rólad mit gondolnak, amit pedig rólad gondolnak, az új sztereotípiáknak adhat életet. Minden szavaddal és cselekedeteddel egy teljes nemzetet képviselsz.

Ez pedig nagy felelősség - még így is, hogy Magyarország nemzetközi megítélését a jelen politikai helyzetben nehezen tudnám tovább rontani.