Azt terveztem, hogy az idei szilvesztert szüleim társaságában töltöm: megnézzük kivetítőn a Rocky Horror Picture Showt, éjfélkor iszunk egy pohár pezsgőt, és lefekszünk aludni. Aztán ők úgy döntöttek, hogy ehhez túl menők, és inkább Budapestre mennek bulizni - nélkülem.

Épp ezt a "hol töltsem az éjszakát, amikor mindenkinek szórakoznia illik" tinédzser-problémát próbáltam megoldani, amikor Elizabete (lett lány) megemlítette, hogy szilveszterkor meglátogatja Antont és Svetát (orosz pár) Szentpéterváron.

Bárcsak én is ezt tehetném, válaszoltam. És miért nem teszed, kérdezte.

Valóban, válaszoltam.

***

Oroszországban nem ünneplik a karácsonyt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de nem kell sajnálni őket emiatt - a szilveszterük lazán kárpótol akárhány kihagyott szentestéért.

December harmincegyedike itt családi ünnep. Az estét így Anton rokonaival töltöttük, a karácsony és a szilveszter egy furcsa kombinációjaként: követhetetlen tempóban váltogatták egymást a karácsonyi popszámok és a szovjet slágerek, a házi sütemények és a pezsgőspoharak, az ajándékozás és a visszaszámlálás, Gyed Moroz és Putyin.

Azazhogy nem is igazán váltogatták egymást - egészen jól megfértek egymás mellett. Feldíszítettük az újévi fenyőfát, aztán ittunk pár feles vodkát. Ünnepi vacsoráztunk, aztán fellőttünk pár tűzijátékot. Élő adásban meghallgattuk Putyin újévi köszöntőjét (ez legalább egy kicsit kárpótolt, amiért lemaradtam Áder Jánoséról), majd megszólalt az All I want for Christmas, és az egész szoba ajándékokkal telt meg.

Hiába voltunk idegenek egy családi ünnepen, annyi figyelmet és szeretet kaptunk, amennyit más helyeken csak a kedvenc unokaöccsök szoktak.

Az sem volt zavaró, hogy rajtunk kívül senki egy szót sem beszélt angolul; az "egyél még", "vigyázz, petárda!", vagy "boldog új évet!" kikövetkeztethetők hanghordozásból is, az esetek többi részében pedig Anton szinkrontolmácsolt.

Ha már lúd-alapon január első hetét is itt töltöttem. Anton szülei másnap elutaztak, így ettől kezdve már nem csak Elizabete és én laktunk nála, hanem Sveta, meg két barátjuk, Vasya és Vova (teljes, hollywoodi film bűnöző-nevükön Vaszilij és Vlagyimir) is beköltöztek a kanapéra.

Egy hét alatt nehezen kaphattam volna valósabb képet Oroszországról, mint négy orosszal együtt élve Szentpéterváron. A "miért esszük savanyú uborkával a palacsintát is" típusú apróságoktól elkezdve az "a szovjetek felszabadították, vagy megszállták-e Magyarországot" beszélgetéseken keresztül egeszen a hajnali négykor orosz technora ugrálunk a konyhában-okig minden kulturális élményt megkaptunk.

Esténként csak ittunk (hiszen, ha Rómában vagy), de azt nagyon változatosan: egyszer orosz kézműves sörözőket jártunk körbe, máskor házibulit szerveztek az egyetemi barátaikkal, utolsó este meg táncolni mentünk (itt autentikus helyi élményként kipróbálhattuk a ruhatáros lefizetését is).

Napközben kulturális programokat tartottunk és várostnéztünk. Bár én azt terveztem, hogy ha meglátok egy szép katedrálist, tüntetően elfordulok majd (hiszen nem turistáskodni jöttem, csak meglátogatni a barataimat), mégsem így alakult.

Szentpétervár ugyanis félelmetesen gyönyörű. Anton és Sveta pedig mindent tudnak róla - meg rólunk is, így tökéletesen személyre szabott idegenvezetést tudtak biztosítani. Az Ermitázst például élvezhetetlenül soknak találtam volna, ha ők nem fognak kézen, célirányosan a legszebb dolgokhoz vezetve, majd időben szólva, hogy menjünk ebédelni. 

Összefoglalva, ez a hét eddigi életem messze legjobb nyaralása volt - beleértve ebbe az egész Új-Zélandon töltött évet is.