Az előző félévnek nem volt befejezése. Nem azért, mert tudtam, hogy még úgyis visszatérek - egyszerűen csak túl személyesnek tűnt ahhoz, hogy leírjam. "Ezt úgysem értheti meg az, aki nem élte át", gondoltam egy, a szomorúságára furcsamód büszke ember visszataszító fellengzősködésével, miközben napokon keresztül levegőért kapkodva bömböltem egy néhány hónapos hippitábor vége miatt. Azt terveztem, a gyászidőszak elteltével írok majd az utolsó hetekről is, de még mindig nem tudom, mit lehetne. Amiről pedig nem lehet beszélni, arról ugye hallgatni kell.

Szóval június végén hazamentem, vissza a zord valóságba, ahol a szobám mellett nincs biliárdasztal, ahol a kávé nem főzi meg önmagát, és ahol a svédasztalos ebédhez nem jár lazac. Ahol nem illik énekelni a folyosón, nem szokás minden hétvégén buta jelmezeket húzni, és nem mindegy, ki mellé ülsz az asztalnál. Ahol az olyan gondolatok, miszerint mindenki véleménye egyformán fontos, mindenki szebbé teszi a világot az érdekes és csodálatra méltó saját egyéniségével, vagy hogy becsületesnek és segítőkésznek lenni igenis megéri, még álomképnek is túl utópisztikusan hangzanak.
Egyszer minden mese véget ér.

Megkezdtem hát tanulmányaimat a PTE alkalmazott matematika mesterszakán - sokkal motiváltabban, mint egy évvel ezelőtt, de majdnem éppen olyan boldogtalanul. A boldogtalanságom oka pedig egészen egyszerű volt; nem szerettem arra az egyetemre járni, ahova jártam, és nem szerettem abban az országban élni, ahol éltem. Láttam, milyen lehetne, és éreztem, hogy nem olyan. Tehát nem szak-, hanem egyetem- és országváltásra volt szükségem.
És így költöztem Dániába. Még egy félév népfőiskola (mert az sosem árt) után júniusban elkezdek majd munkát és albérletet keresni (ami itt egésznyaras programnak ígérkezik), szeptembertől pedig, ha felvesznek, az Aarhus Universityn fogok matekot tanulni. De ha nem, akkor is.