Felülről 

Dánia második legnagyobb városának tengerpartján élek egy otthonos kis vitorláshajón, amit pár hónapja vásároltam. Tavasszal talán majd megtanulok vitorlázni is, és körbejárom Dánia apró szigeteit. Egyelőre még csak lakásnak használom, de annak sem rossz: este bölcsőként ringatnak el a hullámok, reggelente meg a friss tengeri levegő ébreszt kedvesen noszogatva.

Egyébként most a University of Southern Denmark-ra járok, matek mesterképzésre. Még csak a második félévnél tartok, de pár hete megkérdezte az egyik professzorom, hogy lenne-e kedvem ott maradni miután végzek, mert szeretné, ha nála doktorálnék. Azt válaszoltam, hogy még meggondolom. Menő lenne az egyetemen kutatni és tanítani, de nagyon sok más dolog is érdekel - és annyi még a lehetőség!

Hétvégente -az elméleti matematikát kiegyensúlyozandó- egy skót kocsmában dolgozom. Whisky, rum, és sörkóstolókat tartok (a 200 különböző whisky és hetente cserélődő 22 csapolt sör mindegyikéből ingyen iszom, szóval már egész jól értek is hozzá), a munkatársaim a legjobb barátaim, és őszintén szeretek dolgozni járni. Vicces és változatos nem-is-igazán-munka, amivel egyébként még jobban is keresek, mintha az eredeti terveim szerint otthon maradtam volna középiskolai tanárnak. Esténként pedig a világ minden tájáról érkező ügyvédekkel, programozókkal, művészekkel, vagy filmproducerekkel járok sörözni a törzshelyemre, ahová egyébként bármikor ha benézek, biztosan összefutok néhány régi ismerőssel.

Nyár végén egymásba szerettünk egy barátommal, akivel azóta életem legromantikusabb pillanatait töltöttem együtt. Végtelenül szórakoztató és inspirálóan őszinte, mindenre nyitott, és Aarhus legnépszerűbb kocsmájában dolgozik, így szinte az egész város ismeri és szereti. Ő pedig ismeri és szereti az én legnagyobb hibáimat és legféltettebb titkaimat, teljesen önmagam lehetek és soha nem unatkozom mellette, ha pedig meghallom a hangját, azonnal jó kedvem lesz. 

Néha csak úgy ok nélkül mosolyogni kezdek magamban, és kellemesen beleborzongok a felismerésbe, hogy itt vagyok és élek. Már-már igazságtalanul jól alakul minden.

Alulról

A családomtól 1500 kilométerre, egy régi hajón élek a városszéli kikötőben. A volt lakótársam barátnője beköltözött a helyemre, én meg nem találtam új szobát, szóval (bár nem értek a hajókhoz és félek a mély víztől) ez tűnt még a legjobb megoldásnak. Felállva épp csak, hogy elférek, aludni csak behúzott lábbal tudok, nagyon hangosan nyikorog minden, állandóan szédülök, ha pedig reggelente megcsúszok a jeges mólón, egyenesen a tengerbe esek bele. De amúgy is mindig esik az eső, szóval legalább már megszoktam, hogy vizes vagyok.

Háromszor kezdtem újra a mesterképzést különböző városokban vagy szakokon, most már nagyon illene befejezni. 150 kilométert kell buszoznom, hogy eljussak az óráimra, szóval szinte soha nem is járok be - ezért aztán egyetlen tanár kivételével mindenki utál, vagy épp nem is tudják, hogy hozzájuk járok gyakorlatra. Fogalmam sincs, mihez akarok kezdeni az életemmel miután végzek, és megbénít a lehetőségek sokasága; lehet, hogy az egyetemen maradok még pár évet, legalább addig sem kell dönteni.

Egy sarki kocsmában pultozok minimálbérért, miközben a két évvel fiatalabb öcsém főállásban fejlesztő az SAP-nál. A piszoárból való hányástakarításnál jobban csak azt utálom, amikor félrészeg dán üzletemberek mesterkélt brit akcentussal sweetie-nek hívnak. A barátaimmal és ismerőseimmel szinte kizárólag kocsmákban találkozunk, általában éjszakába nyúlóan; hajnali négy előtt mostanában már el sem tudok aludni, és minden ruhám állandóan cigarettaszagú. 

Az elmúlt években baromi magányos voltam, de közben betegesen ragaszkodtam a szabadságomhoz is. Végül aztán összejöttem egy barátommal: harmincnégy éves főállású pultos egy másfél éves kislánnyal, enyhe alkoholproblémával, és hírhedten monogámiai nehézségekkel küzdő párkapcsolati múlttal. Gyakran érzem magam jelentéktelennek a rengeteg ismerőse között, és nem vagyok benne biztos, hogy mindig számíthatnék rá. De néha eléri, hogy úgy érezzem, mintha tényleg élnék, amiért cserébe egy-egy átsírt éjszaka nem olyan nagy ár.

Néha pánikrohamot kapok, ilyenkor órákon át magzatpózban kuporgok a dülöngélő hajó padlóján, vagy az egyetem mosdójának hideg csempéjén. Az esetek nagy részében fogalmam sincs, mi történik.

Szemből

Hát, tudod... Mikor hogy.