Outdoor szakra különböző okokból jöttek különböző emberek, de egy indok mindenki listáján szerepel: az öt napos norvégiai túra. Az eddigi óráink -közvetve vagy közvetlenül- mind az erre való felkészülésről szóltak; beleugráltunk jeges tóba, hogy ne féljünk a hidegtől, eltévedtünk éjszaka az erdőben, hogy jobban átérezzük a hóviharban való tájékozódás nehézségeit, vastag nyelű kanalat faragtunk fából, hogy kesztyűben is tudjunk mivel enni. Két héttel ezelőtt pedig eljött az indulás néha várva-várt, néha rettegve-rettegett pillanata.

Szerda reggel indultunk, estére értünk el a túra kiindulási pontjához; ekkor már csak megettük az otthonról hozott vacsoránkat, körbeénekeltünk egy tábortüzet, és téli hálózsákjainkba nyakig bebugyolálva elaludtunk a hegy lábánál lévő utolsó állomás hóborította kunyhójában.

Másnap reggel felvettük a hátizsákunkat, felcsatoltuk a sífutó léceinket (mert a háromméteres hóban anélkül nem könnyű közlekedni), és útnak indultunk. Egy-két óra elteltével belesétáltunk egy felhőbe, vagy egy nagyon sűrű hóviharba, fene se tudja, mi volt, csak annyit láttam, hogy fehér. A hegyoldalak nem látszottak ki a vastag hóréteg alól, az ég pedig a vastag felhőréteg alól; a sífutni tanulást így aztán megnehezítette az a tény, hogy nem csak azt nem tudtuk, hol vagyunk, de azt sem láttuk, hogy épp fel-, vagy lefelé megyünk.

Végül elértünk egy, a velünk tartó hidegbentúlélés-szakértő által lavinabiztosnak ítélt helyre, ahol felvertük a sátrakat. Süvített a szél, esett a hó, és elkezdett sötétedni is, úgyhogy ez nem volt könnyű feladat. Cöveknek a síléceket és síbotokat használtuk, de még így is csak reménykedtünk benne, hogy reggel ugyanott ébredünk, ahol elaludtunk. A sátor köré falat építettünk fagyott hótömbökből, hogy legalább a széltől védve legyünk, de így is borzasztóan hideg volt; flancos hálózsák, két pár gyapjúzokni, három pulóver, két nadrág, és pingvincsaládként összebújás ide vagy oda, néhány óránál többet senki nem tudott aludni.

Másnap reggel vettük csak észre, hogy mennyire csodaszép helyen vagyunk.

A "frissen esett csillogó hó a téli napsütésben" mindig is a kedvenc látványaim közé tartozott, de ekkora mennyiségben soha nem tudtam elképzelni sem. A távolban hóborította domboldalak és hegycsúcsok, alattunk csak fehér csillogás, felettünk csak felhőtlen kék ég. Nem szeretnék giccses költői képekkel dobálózni, de sajnos még a giccses fényképek sem mutatják be elég jól a valóságot.

Szombaton is hasonló idő volt, amikor felkirándultunk a környék legmagasabb pontjára. Nem vagyok nagy híve a "felmászunk magasra, hogy onnan lenézzünk" típusú kirándulásoknak, általában úgy gondolom, hogy a kilátás minden kilátóból ugyanolyan.
Ez most más volt. Minden irányban csak a végtelenbe nyúló fehérség, megszakítva egy-egy fenyőfákkal tarkított domboldallal; sehol egy gyárkémény, egy autó, de még csak egy lábnyom sem, a sajátjainkon kívül. Mintha felhőkön sétálnánk, és az egész világ a miénk lenne. Ez volt messze a legszebb dolog, amit valaha is láttam - pedig azt hiszem, az elmúlt években már-már igazságtalanul sok szép helyen jártam.

Ezért is furcsa, hogy a második helyen is egy itt látott kép áll: az aznap éjszakai égbolt. Éjszakáztam már nagyvárosoktól távoli farmokon, nemzeti parkokban, erdők mélyén, tengerparti kempingekben, mindenféle helyen, ahol az ember az égre nézve azt mondja, hogy "húha", de ennyi csillagot még soha nem láttam. Picit sírtam is.

Péntek és szombat éjszaka egyébként hóbarlangokban aludtunk, ami meglepően jó volt (erről részletesebben a "Hogyan építs hóbarlangot" című bejegyzésben). Szombat este tanultunk a különböző hótípusokról és a lavinákról, aztán elástak minket, csak hogy tudjuk, milyen érzés. Persze az, hogy alig egy méternyi hó van fölötted, és húsz ember figyeli készenlétben állva, mikor rántod meg a kezedben tartott "szedjetek ki innen" botot kicsit elvesz a hisztérikus hangulatból, a tény pedig, hogy előtte felhúztad a kapucnidat, és hagytál egy kis gödröt a szádnak és orrodnak jóval élhetőbbé teszi a helyzetet, de még így is félelmetes, hogy szó szerint a kisujjadat sem tudod megmozdítani.

Az utazás mélypontja számomra vasárnap reggel jött el. Aznap megint nagyon havazni kezdett, de nem baj, gondoltam, ma már csak vissza kell jutnunk a kiindulási ponthoz, és megyünk haza. Mivel azonban a komp este 11-kor indult, kitalálták, hogy indulás előtt tartunk egy tájékozódási futást a hegyekben.
Nem kentem elég viaszt a sífutó léceimre (és egyébként is béna voltam), úgyhogy állandóan visszacsúsztam és elestem. Ebben elfáradtam, kicsit lemaradtam, féltem, hogy mindenkinek rám kell majd várnia, úgyhogy elkezdtem sírni. Mivel ettől kezdve már egyszerre kellett hegynek felfelé sífutnom, próbálni visszaszívni a taknyot az orromba, és nyugodt hangon előrekiabálni a többieknek, hogy minden rendben, hamar kifogytam a levegőből, és elkezdtem szédülni. Ettől még jobban elkeseredtem, még többet sírtam, még gyakrabban elcsúsztam, majd végül legurultam a hegyoldalba, ahol sehogy sem tudtam felkelni. Ekkor hagyta el először a számat mindenféle ironizálás nélkül a "ti csak menjetek tovább, hagyjatok meghalni" film-klisé - őszintén nem tudtam elképzelni, hogy akár egyetlen méterrel is tovább tudok menni.

Végül aztán csak hazajutottam.