Furcsa dolog a pénz - ha nincs, akkor fontos, ha van, akkor a legkevésbé sem érdekel. Ez elég közhelyes dolog, ami viszont számomra érdekessé teszi, az a két véglet közötti ugrándozás, ami mostanában az életem.

Nyáron, mielőtt hazalátogattam volna, egy hétig még Aarhusban maradtam munkát keresni. Pénzem nem volt, segítséget kérni nem akartam, és amúgy is volt bennem egyfajta perverz kíváncsiság azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet a civilizált társadalom komfortjai nélkül élni; beköltöztem hát egy közeli erdő üresen álló fakunyhó-féleségébe. Ide.

Első éjszaka annyira fújt a szél minden irányból (a deszkák közötti réseken még alulról is), hogy nem tudtam elaludni, másnap viszont találtam néhány egészen jó állapotban lévő kartondobozt, amiket a hálózsákom alá terítettem. Ettől kezdve már csak az eltévedt kutyák, vagy otthonról kidobott, alvóhelyet kereső részegek ébresztettek fel néha, szerencsére azonban hamar hozzájuk lehetett szokni, így az éjszakák nagy részét alvással töltöttem.
Napközben a várost jártam munka, és üres műanyag flakonok után kutatva - munkát nem találtam, de a félliteres üvegek darabjáért másfél koronát adtak az üvegvisszaváltóban.

Az első nap még szórakoztatónak találtam, hogy egyetemet végzett, fiatal európai lányként eldobott üvegeket gyűjtök az utcán, és kihívóan mosolyogtam mindenkire, aki furcsán nézett rám. Aztán ez meglepően hamar elmúlt. Ahogy egyre koszosabbak lettek a ruháim és zsírosabb a hajam, ahogy egyre állandóbbá vált a fáradtság és a szúró fájdalom a nyakamban, és ahogy egyre kilátástalanabbnak tűnt minden, egyre kevésbé tudtam önmagam maradni. Nehéz megőrizni a méltóságod, miközben egy üres sörösdobozért könyékig merülsz az utcasarki szemetesben.

Tudom, ez a legkevésbé sem jogosít fel véleménynyilvánításra arról, hogy milyen lehet valóban hajléktalannak lenni (hiszen vészhelyzet esetén bármikor felhívhattam volna a szüleimet, vagy alhattam volna egy ismerősöm kanapéján), de talán már kicsit jobban átérzem, miért lehetetlen kikerülni egy ilyen élethelyzetből segítség nélkül.
Nekem például mindössze négy-öt nap kellett ahhoz, hogy (ideiglenesen, de vitathatatlanul) elvesszen minden önbecsülésem, megváltozzanak az elképzeléseim a világról és a benne elfoglalt helyemről, és végérvényesen feladjam a munkakeresést is. Hiába tudtam akkor, hogy ezt az egészet önszántamból csinálom, és csak néhány hétig tart, és hiába tudom most, hogy ez túldramatizálásnak tűnhet, mégis elkezdtem kirekesztettnek érezni magam a társadalomból. Mintha egy teljes világ választott volna el a gondtalanul andalgó embertömegtől, ami, úgy éreztem, épp csak, hogy megtűr magában. Szégyenkezve kerültem a szembejövők pillantását, próbáltam láthatatlanná válni, és tudtam, hogy titokban mindenki sajnál és megvet.

Néhány hónappal később meg hirtelen gazdag lettem.
Augusztusban elkezdtem iskolába járni, amihez járt szállás és ellátás. Találtam munkát is egy skót bárban, ahol a több száz különböző kézműves sör és whisky bármelyikéből ingyen ihatok - meg még fizetést is kapok érte. Ha pedig tanulok és adót fizetek, akkor jogosult vagyok a dánoknak alanyi jogon járó, SU nevű tanulmányi támogatásra is (ez nagyjából másfél magyar nővérfizetésnek felel meg).
Közben észrevettem, hogyan változik a spóroláshoz való hozzáállásom: egyre gyakrabban vettem kávét az automatából (csak mert az ebédlős ingyenkávé nem elég finom), harminc koronás büfés sütit a szobatársamnak (csak mert épp nyűgösnek tűnt), vagy szálltam fel egy buszra munkába menet (csak mert esőben kényelmetlen stoppolni).
És elkezdtem kidobálni az üres sörösdobozokat is.

Aztán az iskolát befejeztem (múlt héten levizsgáztam mindenből, és rájöttem, hogy mennyire nem szeretnék farmer lenni. februártól visszamegyek egyetemre, de erről majd máskor.), hétvégente viszont továbbra is dolgozom, szóval visszaköltöztem Aarhusba.
Itt még látványosabb a különbség.
Most ugyanis nem a városszéli erdőben lakom, hanem a belvárosban egy barátomnál (a barátomnál? fene se tudja - bonyolult dolgok ezek), aki állítása szerint feleslegesen sok pénzt kap az élvezettel végzett munkájáért (igen, ilyen is van), ezért (a feminizmus és büszkeség nevében felhozott ellenvetéseimre fittyet hányva) ragaszkodik ahhoz, hogy minden este ő fizesse a drága italokat és puccos vacsorákat. Ez eleinte iszonyatosan zavart, de végül úgy döntöttem, hogy kedves tőle.

Viszont ettől végképp összekuszálódtak a dolgok a fejemben, és egyre nehezebb felmérni a dolgok értékét.
Emlékszem, ahogy fél évvel ezelőtt órákon át vártuk a műszakváltást egy sörkóstolón, csak, hogy újra kérhessünk négyszer fél deci ingyensört... Most teljes korsó kézműves söröket öntök ki a csapba, csak mert az egyik hordót közben lecserélték egy új, az enyémnél kicsit citrusosabb utóízű New England IPA-re.
Emlékszem, ahogy négy hónappal ezelőtt átgyalogoltam a város másik végébe, mert egy áruház parkolójában ingyen müzliszeleteket osztogattak... Most elvitetem a pincérrel a szarvasgombás libamáj maradékát, hogy legyen hely a desszertnek.

Februárban pedig elköltözöm majd Odensébe, ahol egy jó ideig újra kollégiumi zacskósleves-menün fogok élni.
Nem lesz rosszabb. Más lesz.

Furcsa dolog a szerencse.