Egy ideje már nem írtam; a legkézenfekvőbb kifogásom az lenne, hogy nincs időm, de ez persze nem igaz. Egyszerűen csak annyi minden történik, hogy nem tudok mit kiemelni, és a nagy hangvételű programoknál gyakran fontosabbnak tűnnek a blogbejegyzést nem érdemlő apróságok. Május második hetét például Berlinben töltöttük; írhattam volna hosszú bejegyzéseket a rengeteg múzeumról, emlékhelyről, graffitiközpontról, színházról, koncertről, sörkertről vagy techno clubról, amit végigjártunk, de azt hiszem, a legboldogabb akkor voltam, amikor a bolhapiac mögötti füves dombon feküdtem egy barátom lábának dőlve, miközben néhány másik barátom valami butaságon nevetett, és az égvilágon semmi említésre méltó nem történt. 

Általában nem az érdekesen elmesélhető dolgok a valóban fontosak. Nem attól félek, hogy elfelejtek egy jó előadást, amit hallottunk, vagy egy menő helyet, amit láttunk, hanem hogy nem tudom majd felidézni az egy-egy pillanathoz kapcsolódó érzéseket. Ahogy reggelinél mosolyogva köszönnek, és lefekvés előtt megölelnek, ahogy az iskola minden pontján mindig van valaki, aki épp gitározik, ahogy a biliárdteremben mindig van valaki, aki a "welcome to the temple" köszöntéssel fogad, ahogy mindenki panaszkodik, ha néhány percet késik a coffee-trolley (kávéval, teával, és rágcsálnivalóval megpakolva, aminek a létezéséhez már annyira hozzászoktunk, hogy már nem is emlékszem, milyen érzés bevásárolni járni), ahogy mindenki átvette mások akcentusát és gyakran használt kifejezéseit, ezzel kialakítva a saját nyelvünket, ahogy szombat hajnalban szép lassan kiürül a café farmor-nak nevezett kocsma-kávézó-nappalink, és az ott maradt néhány emberrel félálomban féljózanul beszélgetünk a terveinkről és titkainkról, vagy ahogy most itt ülök, és annyi fantasztikus, de leírva érdektelen dolog jut eszembe, hogy csak idiótán vigyorgok magamban, és azt hiszem, tartok is egy szünetet, és kimegyek elmondani minden szembejövőnek, hogy mennyire szeretem őket.

Visszajöttem. Szóval a nagymamám összefoglalót és képeket kért, és a nagymamák kéréseit illik teljesíteni.

Hétköznapok.
Végül Dániában is eljött a tavasz (így május végére már épp idejében), ezért a legtöbb délutánunkat így töltjük:

A legtöbb esténket pedig így (a nappali fény senkit ne tévesszen meg, a fénykép nagyjából este 10 körül készülhetett - tizenegy előtt mostanában nem nagyon sötétedik):

Valakik, akik viccesek.
Múlt héten bejöttem a szobámba, és ez a látvány fogadott (azóta sem tudom, kinek köszönhetem):

De nekem legalább az ágyamat nem lopták el.

A tanáraink.
Itt két tanárunk látható, ahogy éppen boldogan nevetve sört borítanak egy gyanútlan diákjuk fejére:

Ő pedig egy másik tanárunk, ahogy éppen megpihen a négykézláb ugrálva majomhangokat kiadó, járókelőket zavarba hozó, de általa csak "performance art"-nak nevezett egyszemélyes műsora közben:

Ehhez kapcsolódó programösszefoglaló. Szerdától péntekig főszak-napok voltak, a művészet csoporttal mi szerdán az egyik tanárunk farmján aludtunk, csütörtök-pénteken pedig Aarhusban bóklásztunk. Graffitiket néztünk, általunk készített dolgokat ragasztgattunk ki, a programban szereplő "dumpster-diving" kifejezés pedig pontosan azt jelentette, amire az elnevezésből következtettünk; szemeteskonténerekben kerestünk magunknak ebédet. Másnap járókelőktől kellett megkérdeznünk, hogy lerajzolhatjuk-e őket, utána pedig különféle feliratú táblákkal kiállni az utcára. Volt, aki pénisznagyobbító műtétre gyűjtött pénzt, aki barátnőt keresett, aki bókokat adott-vett, és aki csak tudatni akarta a világgal, hogy a mellette álló fiú egy seggfej.

Én csak ingyen öleléseket osztogattam. Fogalmam sincs, korábban ez miért nem jutott eszembe; idegen embereket megölelni király. Persze egy csomóan még csak rám se néztek, de nagyon sokan odafutottak megölelni, és (nyálas gagyiság ide vagy oda) jó érzés volt látni, ahogy mosolyogva sétálnak tovább.
Aztán persze néhány órával később Emil követni kezdett egy "premium hugs - 5 kroner" feliratú táblával, ezzel az én vállalkozásomat teljes csődbe kergetve.

Tanulság és dicsekvés.
Kedden volt dalírás szakon az utolsó éneklés masterclass, és itt jutott először eszembe, hogy mennyit változtam, mióta itt vagyok, és hogy ezt mennyire észre sem vettem. Amikor négy hónapja először meghallottam, hogy az egész csoport előtt énekelnem kell, a teljes hétvégét átgyakoroltam, éjszaka nem aludtam, vagy hatvanszor végigpörgettem minden lehetséges szituációt a fejemben, éneklés közben pedig annyira remegett a hangom, hogy nem jutottam tovább az első refrénnél.
A tegnapi órára elfelejtettem készülni, így végül rögtönözve, kíséret nélkül kezdtem el énekelni a 67-es úton című számot, amit utoljára talán nyolcadikban hallgattam, és a szöveg felére nem is emlékszem; de úgy éreztem, most épp ehhez van kedvem. Mivel senki nem ismerte, az épp eszembe nem jutó szavakat más szavakkal helyettesítettem (közben magamban nevetgélve, hogy mennyire értelmetlen mondatokat alkotok így), azt hiszem, hamis sem volt, és hatalmas sikert arattam vele. A többiek persze továbbra is sokkal szebben énekeltek nálam, de mindenféle nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy én fejlődtem a legtöbbet.