Szerda délelőtt bemutattuk magunknak a Káosz napok során összerakott előadást. Mindenféle elfogultság nélkül állíthatom, hogy zseniális volt. Tényleg. Egy három felvonásos, összesen egyórás színdarab lett belőle, és távolról sem emlékeztetett a megszokott középiskolai előadásokra; igaz, telis tele volt odaszurkáló tanárparódiákkal és béna szóviccekkel, de mindezek vérprofin kivitelezve. Végül a mi csoportunk által rendezett felvonást szavazták meg a legjobbnak - pedig a másik kettőben szerepeltek élő tyúkokkal verekedő tudósok, két méter magasan repülve harcoló szuperhősök, és k-popra táncoló határőrök is. 

Mi nyertük meg a sebtiben létrehozott "anticlimax of the year" díjat is:
A forgatókönyv szerint a győztes csata után hőseink épp egymás karjaiba borulnának, amikor egy drámai fordulat következtében a vulkán felrobban, popcornnal terítve be az egész világot. Robbanás hangeffekt, a zenekar játszani kezd, a kivetítőn látjuk, ahogy a világ nagyvárosait elnyeli a pattogatott kukorica zuhatag... a színpadon pedig egy fekete ruhás lány elkeseredetten rángat egy madzagot, ami a világért sem hajlandó a nézők nyakába zúdítani az előző este odakészített hatalmas zsák popcornt.

Az előadás után gyorsan megebédeltünk:

(Igen. Gumicukrot ebédeltünk. Ezzel pedig végérvényesen bebizonyosodott, hogy még a mesékben sem létezik ennél varázslatosabb hely.)

Majd kezdetét vette a húsvéti szünet. Egy dán barátnőm meghívott a családjához néhány napra, így aztán csütörtök délután Cilaval és Dianaval elutaztunk Sorøbe. Aranyos város, gyönyörű erdőszéli ház, rengeteg étel és ital, egy nagy kupac érdeklődő rokon; egy kellemes húsvét minden hozzávalója.

Első éjszaka azt is üdítő változatosságként éltem meg, hogy három hónapja először nem az iskolában alszom. Szombat délutánra viszont iszonyatos honvágyam lett, úgyhogy gyorsan visszajöttem.

( - Tisztában vagyok vele, milyen hülyén veszi ki magát, hogy a mindössze két nap után előtörő honvágyam nem a valódi otthonom, hanem egy random iskola felé irányult. Soha nem hittem volna, hogy létezhet még olyan hely, ahol ugyanannyira otthon érzem magam, mint a házban ahol felnőttem... Aztán tessék. És itt még biliárdasztal is van.)

A szünet máig tartott, és szinte mindenki hazautazott, ezért vasárnap az egész iskolában csak heten voltunk. Arra jutottunk, hogy ennek örökre így kellene maradnia - hiába jófej mindenki más is, nyolcvan ember jelenlétében mégsem lehet hangosan böfögni, au naturel táncolni az esőben és sörözni a szaunában, meghitt beszélgetésekbe merülni a politikai és vallási nézeteinkről vagy fanszőrzeti preferenciáinkról, de még csak a hatalmas kivetítőn guitar herozni sem, mert mindenki más is játszani akarna.

Tegnap délután aztán szép lassan mégiscsak elkezdtek visszacsordogálni az emberek. Én pedig -feledve a gyermekkori traumákról és szerelmi csalódásokról folytatott intim beszélgetések lehetőségének szépségét- minden egyes megérkezőnek annyira örültem, mint hörcsög a brokkolinak. Ennyire.