Amikor a lett barátnőm azt mondta, hogy ő jobban szereti a szentivánéjt, mint a karácsonyt, kis híján a volt barátnőm lett. Általában őszinte kíváncsisággal fogadok el mindenféle világnézetet és személyes preferenciát, bármennyire különbözzön is a sajátomtól - de azért mindennek van határa, gondoltam fintorogva. Szeresse csak a szentivánéjt otthon, négy fal között.

Végül aztán úgy alakult, hogy idén nyáron mégiscsak elmentem megnézni... és hát na. Tényleg elég király.

Július 22.-én érkeztem meg Rigába. A belvároson keresztülhaladva úgy éreztem magam, mintha egy posztapokaliptikus film nyitójelenetébe csöppentem volna: a bevásárlóközpontok, kávézók, templomok és játszóterek mind-mind üresen tátongtak, és hiába volt csodaszép idő, a városi parkokban is csak elvétve kószált egy-két idős néni. Már épp kezdtem volna túlélőket keresni és csokiautomatákat kirabolni, amikor meghallottam a magyarázatot: ezen a héten minden lett elhagyja a fővárost, és falura utazik. Így aztán mi is ezt tettük, és néhány napra meglátogattuk a barátnőm szüleit.

A fő ünnepség 23.-án éjszaka történt, ezt Jāņi fesztiválnak hívják. Pedig nem is igazán fesztivál; inkább csak egy csodálatosan bizarr keveréke a néptáncnak és beerpongnak, a virágkoszorúknak és csipkés melltartópántoknak, a nemzeti ételeknek és ezek kihányásának... a hagyományőrzésnek és az egyetemi buliknak.
Persze ez életkortól függően általában elcsúszik egyik vagy másik irányba; a barátnőm szülei 15-20 barátot hívtak át vacsorázni, a barátnőm barátai pedig egy 150-200 fős (már valóban fesztiválnak is nevezhető) háromnapos fesztivált szerveztek a tanyájukon. A vendégek számán, a zene hangerején, és az alkoholok erősségén kívül viszont nincs sok eltérés: mindenki ugyanúgy ünnepli, ugyanazokat a hagyományokat követve.

Számomra meglepő volt, hogy egy ország, ami alig 100 éve vált önállóvá (majd ebből a 100-ból 50-et szovjet megszállás alatt töltött) ilyen erős lehet hagyományok terén. Pedig talán épp ez az oka: még nem volt idejük megunni magukat.

A hatalmas tábortűz, azt hiszem, több országban is szokás - Dániában tavaly ilyenkor boszorkánynak öltöztetett bábut égettünk rajta. Lettországban csak körbetáncoltuk (néptáncolva), körbeénekeltük (népdalolva), a bátrabbak meg átugrálták (sikongatva). Állítólag ez szerencsét és egészséget hoz az elkövetkezendő évre - a félúton megbotló, majd égő zoknival a domboldalon leguruló fiú esete valószínűleg az a kivétel volt, ami a szabályt hivatott erősíteni.

Ezen az éjszakán szintén bevett szokás, hogy egy pár eltűnik az erdőben papardes zieds-t, azaz páfrányvirágot keresni.
Spoiler alert - a páfrány nem virágzik.
Ez a páfrányvirág keresés meglepően aranyos eufemizmus, és biztosan jó vicc-alapanyag is, mosolyogtam magamban első hallásra. De kiderült, hogy ennél sokkal több: igazi hagyomány. Méghozzá feltűnően népszerű - ezen az éjszakán még a legszemérmesebb fiatalok is nyáritáborozó tinédzsereket megszégyenítő módon rohangálnak a nekik tetsző nem tagjai után.
Néha már-már kínosnak tetszett.

A személyes kedvenc hagyományom nekem a koszorúfonás volt: a lányok virágból, a fiúk meg tölgyfalevélből készült koszorút viseltek. Ezt mindenki az útközben összeszedett virágokból készítette el magának (kivéve a házigazdát és a Jāņi nevű fiúkat, nekik ez ajándékba jár). Ha pedig ezt a koszorút megőrzöd a következő évi Jāņi fesztiválig, azt is megjósolhatod, hány év múlva mész férjhez: annyi, ahány dobásból fel tudod akasztani egy magas tölgyfa tetejére.
A középiskolai testnevelés órák kislabdahajítás-gyakorlataira visszaemlékezve én úgy döntöttem, biztosabb, ha inkább elégetem a sajátomat.

Maga a virágszedés és a koszorúfonás egyébként annyira sztereotipikusan lányos dolognak tűnt, hogy nagyon meglepett, mennyire élvezem. Kiderült ugyanis, hogy egyenjogú cinizmus ide vagy oda, borzasztóan felszabadító érzés mezítláb szaladgálni egy napsütötte réten, és százszorszépeket gyűjteni a felhajtott szoknyádba.

Összességében tehát Lettországban nagyon jó a szentivánéj. Igaz, a karácsonnyal én azért továbbra sem emlegetném egy napon - de egy húsvétot vagy egy szilvesztert tényleg lazán túlszárnyal.