Sétáltunk, sétáltunk, aztán még tovább sétáltunk. Hegyre fel, hegyről le, közben állandóan versenyeztünk, (nagyrészt tájfutásban), ahol különböző dolgokat lehetett nyerni; így történt az is, hogy Fat Bob (az előző bejegyzésben említett betontömb) a mi csapatunkhoz került. Egy betontömbbel a hátadon nehéz hegyetmászni.
Tanáraink néha utolértek minket az autóval, ekkor kiabáltak velünk, hogy lassúak vagyunk, vagy apró feladatokat adtak, amiket, ha akartunk, átruházhattunk egy nálunk fáradtabb emberre. Folyamatosan tesztelve voltunk, és sokszor megbuktunk rajta.

Már estefelé járhatott az idő, amikor újra találkoztunk (addig végig csak gyalogoltunk - a huszonnégy óra alatt összesen több, mint negyven kilométert). Ekkor ajándékokkal vártak a tóparton: egy vékony, hófehér libával, és a legpuhább, legnagyobb szemű pici nyúllal, amit valaha láttam. Két választásunk van, mondták: megehetjük őket, vagy visszaadhatjuk. Ha visszaadjuk, hazakerülnek a farmra, ahol néhány hétig tovább élnek, majd valaki más eszi meg őket.
Éhesek voltunk.
Képmutatás, mert nem vagyok vegetáriánus, és ezeknek az állatoknak nyilvánvalóan szebb élete volt, mint egy tescos csirkének, mégis nehéz volt végignézni, ahogy a rettegve kapálózó nyuszit a lábánál fogva agyonütik, és a szárnyaival csapkodó libának levágják a fejét. Az elkészítésben már gond nélkül segítettem - a félelem néha ijesztőbb, mint a halál.

Amíg a hús főtt, bekötötték a szemünket, és előételként kaptunk valami nyálkás, élő, kukacszerű dolgot; az a csapat, amelyiknek mindegyik tagja megette, végül megkapta a libát. A második csapat a nyulat. Az utolsó semmit. Ha akartunk, szerezhettünk magunknak egy evőkanálnyi rizst is; csak annyit kellett tennünk, hogy berohanunk a jéghideg tóba, és kiszedjük az ott felállított vödörből. Mindenki csak magának hozhatott, ha megpróbáltál másnak is, elvették mindkettőtökét.

Miután jól bevacsoráztunk (mindenkire jutott vagy húsz szem rizs, a szerencsésekre pedig két-három falat hús is), megint otthagytak minket, mi pedig megkerestük a térképen a következő pontot. Mire odaértünk, már teljesen besötétedett, és senkit nem láttunk a közelben. Találtunk viszont egy laminált papírt (talán nem említettem: szinte egész nap esett az eső) a morzeábécével. Nem sokkal később villogást láttunk valahonnan a távolból. Kikapcsoltuk a fejlámpáinkat, és megfejtettük az üzenetet: "Come over to us". Elindultunk hát a fényforrás felé... és egy folyóba ütköztünk. Nem volt gyors sodrású, alig tíz méter széles, és derékig érően mély, cserébe viszont nagyon hideg. Néhány percig ácsorogtunk, de a fény egyértelműen a túloldalról jött. Beletörődve hát az elkerülhetetlenbe, levetettük nadrágjainkat, hátizsákjainkat és cipőinket a fejünk felé emeltük, és átrohantunk a szinte jeges vizű folyón.