Tovább sétáltunk. Útközben egyesével meg-megállítottak minket, és bekötötték a szemünket, mondván, hogy ne lessünk, ne beszéljünk, és ne mozduljunk, csak várjunk, amíg értünk nem jönnek. Erre a feladatra emlékszem, gondoltam magamban, még első héten csináltuk az erdőben, kicsit hosszú volt a tízperces várakozás, de végül kézen fogtak, és elvezettek valami szép helyre. Felkészültem hát egy még hosszabb várakozásra, és a gondolataimba merültem.

A tudat, hogy fél órával korábban nem rajtam múlt, hogy nem néztem végig ahogyan valaki halálra fagy, csak mert egy tanár ezt a feladatot adta, elég sokáig lekötötte a figyelmemet. Már épp ott tartottam, hogy párhuzamot vonjak a náci tisztek és a saját viselkedésem között, amikor hallottam egy halk "hey, Bori"-t tíz méterrel odébbról.
"Hm?", válaszoltam - azt mondták, ne beszéljünk, és ki tudja, milyen következményei lennének a szabályok megszegésének. Fáradt voltam. De ekkor megjelent Mathias, bekapcsolt fejlámpával, és felhúzta a sapkámat, hogy lássak. Már fél órája itt ácsorgunk, szerinte ez az egész bullshit, fázik és unatkozik, induljunk tovább. Nem, mondtam én, azt mondták, hogy maradjunk, valamit biztos terveznek, várjunk még egy kicsit. Oké, mondta ő, és visszaállt a helyére.

Ettől kezdve már azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tényleg értünk jönnek-e. Fázni kezdtem, fájtak a lábaim, és valahogy az idő is mintha sokkal lassabban telt volna. Elkezdtem felfigyelni a távoli hangokra, minden levélzörgésre felkaptam a fejem, és próbáltam látványosan fázni-de-kitartani, hátha figyelnek. Újabb fél óra telhetett így el, amikor megint lépéseket hallottam; Ida és Mads úgy döntöttek, hogy valószínűleg nem fognak értünk jönni, úgyhogy összegyűjtenek mindenkit, és induljunk tovább. Mint később kiderült, igazuk volt - kíváncsi vagyok, ha rajtam múlik, meddig ácsorogtam volna vakon és némán, várva a megmentést.

Hajnali öt óra körül értünk el a következő ponthoz. Itt hat darab nagy zöld ponyva, és egy üzenet várt minket: kövessük a fák között kifeszített kötelet, és ahol látunk rajta egy fehér jelet, lefekhetünk aludni, minden jel alá egy ember. Szinte gondolkodás nélkül eldöntöttünk, hogy a "minden jel alá egy ember" részt nem tartjuk be, és közösen alszunk; minden csapatra csak két ponyva jutott, és nagyon hideg volt. Az egyik ponyvát a földre terítettük, a másikból (a kötélen átdobva és faágakkal kifeszítve) sátrat rögtönöztünk, és lefeküdtünk. Nem volt erőm levenni a cipőmet, párnának egy farönköt használtam, a ponyva állandóan belelógott az arcomba, a lábam meg kilógott alóla, és mozdulatlan oldalfekvésben voltam bepréselve Ida és Joachim közé. Valószínűleg soha ilyen kényelmetlen helyen nem feküdtem még, de nagyjából három másodperc alatt elaludtam.

A nap még nem kelt fel, amikor mi már igen. Méghozzá nem is akárhogy; Sune ordított teli torokból, hogy valakit elhagytunk az erdőben. Senki nem hitte el, mert lefekvés előtt megszámoltuk magunkat, de annyira kiabált, hogy mégis felkeltünk. Ekkor láttuk, hogy az egyik Skinny Bob (az első bejegyzésben említett, két méteres fahasáb, amit magunkkal kellett cipelnünk, mint "a csapat egy tagját") eltűnt. Nem túl lelkesen keresni kezdtük, közben hallgatva Voldby megjegyzéseit, hogy örülnénk-e, ha minket is zsebre tett kézzel próbálnának megtalálni, és hogy Bob valószínűleg már halott, mert nem figyeltünk rá eléggé. Nem találtuk meg, elbúcsúztattuk, és megint útnak indultunk.
Előtte még az egyetlen csapat, akinek addig nem kellett cipelnie a Fat Bob nevű betontömböt, eldönthette, hogy ki kapja meg a túra hátralévő részére. Az emberség fáradtság feletti diadalának éreztem a tényt, hogy -fogcsikorgatva bár, de egyhangúlag- önmagukat választották.