Dánia a világ egyik legboldogabb országa - mondják a boldogságkutató statisztikák.

A statisztika olyan, mint a bikini: sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja - mondta Churchill. Azaz hogy nem pont ő, meg nem pont így, de ugyan kérem, az interneten vagyunk.

Mindenekelőtt le kell szögeznem: Dánia valóban tökéletes, vagy legalábbis erősen afelé konvergál. Ha elém tolnának egy papírt és egy ceruzát, hogy tervezzek egy utópisztikus társadalmat, ahol az általam fontosnak tartott értékek a lehető legjobban érvényesülnek, előbb utóbb valahol Dániánál lyukadnék ki.
Azt hiszem, a sikerük kulcsa a korrupció minimalizálásában, a közpénz végiggondolt felhasználásában, és a kritikus gondolkodásra (vagy legalábbis a gondolkodásra) nevelésben rejlik - de minek beszélek olyanokról, amikhez nem értek. Az általános jólét viszont tényleg félreérthetetlenül sugárzik minden mosolygós bolti eladóból, buszon nem lökdösődő néniből, és segítőkész hivatalnokból. De még a közlekedési lámpákból is.

Hiába panaszkodnak néhányan a magas adók miatt, az adócsalás (adóelkerülés) mindenféle módja általánosan elítélendő. És miért is ne lenne az; a közpénzt ugyanis a közjóra fordítják. Az utakon nincsenek kátyúk, a kórházak és iskolák jól felszereltek, a közszférában dolgozók nem túlterheltek és alulfizetettek, a hajléktalanokat nem büntetik, hanem segítik.
Igaz, a beteg macskák nem repülhetnek magángépen, de cserébe olyan ösztöndíj-rendszert alakítottak ki, aminek köszönhetően 18 éves korában kivétel nélkül mindenki megengedheti magának, hogy elköltözzön otthonról és egyetemre járjon.

És akkor itt jön a bikini alatti rész. Dániai tartózkodásom alatt nagyjából harminc olyan embert ismertem meg, akit az élete során valamikor depresszióval kezeltek -és ezek csak azok, akik egy kocsmai beszélgetés során szívesen beszélnek a depressziójukról. Ehhez a számhoz persze hozzájárul az is, hogy itt nem ciki pszichológushoz-pszichiáterhez járni, és véresen komolyan veszik a mentálhigiénét, de nem hiszem, hogy csak erről van szó.

Nem könnyű megérteni, miért lesz valaki depressziós, ha egyszer tökéletes létbiztonságban él, rengeteg szabadideje van, annál is több lehetősége, és minden oldalról becsületes, tájékozott, elfogadó, udvarias emberek veszik körül. Pedig pont ezért.

Hiszen mit teszel, ha bármit megtehetsz?
Utazol, bulizol, tanulsz, finomakat eszel-iszol, több időt töltesz a családoddal és a barátaiddal, végignézed a legjobb sorozatokat, és esetleg megtanulod gitáron a Wonderwallt. Ez mind jó, de ha kizárólag szórakoztató tevékenységekből áll az életed, nincs mihez viszonyítva értékelned őket. "Everything I do is done out of lust, never out of need", foglalta össze panaszosan Jane, egy farmer-barátnőm. Majd (észrevévén, hogy mennyire elkényeztetett dolognak hangzik erről panaszkodni) gyorsan megrázta a fejét, és egy kényszeredett mosollyal hozzátette, hogy "...but sorry, I have no right to complain."

Furcsa átok lehet az, ha egy tökéletes életbe születsz bele. Javítani nem tudsz rajta, elrontani meg butaság lenne, így aztán csak egy helyben toporogsz. Megtanulod, hogy az ember célja a küzdés maga, de azt senki sem mondja el, mit csinálj, ha nincs miért küzdened. És nem sok hasznát veszed a szenvedés jellemformáló hatásainak sem, ha egyszer sosincs mitől szenvedned.
Szándékosan keresni a szenvedést, az meg ugye csalás.

Persze, kihívásokat állíthatsz magad elé (sokan ezt is teszik: Dánia egy jelentős, valóban boldog részét teszik ki a művészek, zenészek, tudósok, sportolók, pedagógusok, ambiciózus vállalkozók, elhivatott jogvédők, vagy vegán aktivisták; mindenki, aki talált magának egy elérhetetlen, de folyamatosan közelíthető célt).
Ha azonban nincs valami magasztos életcélod (amit, valljuk be, nem egyszerű találni), nincsenek kihívások sem. Senki és semmi nem áll a boldogságod útjába, így aztán boldognak kell lenned; ellenkező esetben, kizárásos alapon, veled van a baj.

A boldogtalanság akkor a legszomorúbb, ha nincs semmi oka.

(Legyetek hát hálásak, otthon élő barátaim - nálunk mindig lehet okot találni.)