A rengeteg közös program és kedves ember ellenére azért az első napokban voltak olyan pillanatok, amikor kicsit kívülállónak éreztem magam. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy nagyrészt dánokkal vagyok körülvéve, akik egymás között nem szeretnek angolul beszélni. Idegen emberek beszélgetéseibe egyébként sem könnyű becsatlakozni - hát még akkor, ha egyetlen szót sem értesz belőle.

Igaz, mindig volt valami program, ezért nem volt sok alkalmam magányosan ácsorogni, de néha ez mégis elkerülhetetlen - ha mondjuk az épp aktuális beszélgetőtársam elment pisilni, vagy későn értem vissza a vacsoráról, és addigra már mindenki kis csoportokba rendeződve játszott vagy zenélt. Ilyen esetekben általában a következő stratégiát alkalmazom: besétálok a biliárdterembe, néhány percig csendben nézem a játékot, egyre hülyébben érzem magam, majd végül határozott léptekkel kisétálok, mint akinek épp eszébe jutott valami halaszthatatlan tennivaló.

Egyik délután egy tanácstalan bolyongást követően leültem a kanapéra, és a telefonom naptár funkciójának tanulmányozásába mélyedtem. Rajtam kívül csak egy olasz fiú volt a szobában, egyedül biliárdozott - biztos valami komoly meccsre gyakorol, nem akartam zavarni. Néhány perc elteltével végül mégis odamentem hozzá (magam is meglepődve a bátorságomon), hogy esetleg csatlakozhatnék-e.
"Si, si, si, of course, amazing, si, please join!" mondta erre ő. Nagyon örül, hogy játszom vele, mert olyan hülyén érezte magát így egymagában. Csak úgy tűntem, mint aki valami fontosat csinál, szóval nem akart zavarni.

Ez a szájbarágóan tanulságos történet viszonylag jól leírja az eddigi ismerkedési stílusom gyakori hibáit.
Tíz-húsz ehhez hasonló eset után pedig el is kezdtek tudatosulni bennem azok a dolgok, amiknek valószínűleg már ötévesen kellett volna. Például, hogy ha valaki nem szólít meg, az nem egyértelmű jele annak, hogy zavarja a jelenlétem és hagyjam békén - akár én is kezdeményezhetek beszélgetést. Vagy hogy nem várhatom el mindenkitől, hogy a fejembe látva megismerjen, megszeressen, és elfogadjon anélkül, hogy egyetlen szót is szólnék hozzá. Nagy bölcsességek, tudom.
Épp ezért most, így huszonkét évesen, újra-tanulok barátkozni.