Tegnap délután kezdődött el hivatalosan – a szombat egy nulladik nap féleség volt, azoknak a külföldi diákoknak, akik csak így tudták megoldani az utazást. Szombat este tehát tizenegyketten vacsoráztunk családias hangulatban, és a tegnapi délelőttöt is meghitt beszélgetésekbe vagy kártyapartikba temetkezve töltöttük, hiszen már mindenki ismert mindenkit.
Aztán délután négy és hat óra között elözönlötte az iskolát nagyjából hatvan dán fiú és lány, a folyosók pedig azon nyomban megteltek hirtelenszőke fejekkel és artikulálatlan hömbölgéssel.

Az elmúlt néhány hónapos szuperintenzív dán-tanulásom csúfos vereségének tekintem, hogy a beszélgetéseik nagy részéből egyetlen szót sem értek. Már épp kezdtem lemondani arról, hogy valaha is megszólaljak dánul, amikor az egyik fiú egy „Er du danske?” kérdéssel fordult felém. Nem csak, hogy nem használt bonyolult szavakat, de szinte az összes betűt kimondta! Vagy legalábbis minden másodikat. Soha vissza nem térő alkalom, gondoltam, ezért egy határozott „Ja, selvfølgelig!” felkiáltással válaszoltam - magamban mosolyogva elképzelve, mennyire csodálkozik majd, ha később kiderül, hogy nem is vagyok dán.
Annál nagyobb csalódás volt, amikor néhány másodpercig összevont szemöldökkel nézett rám, majd egy elnéző mosollyal angolra váltva megkérdezte, hogy najó, és igazából honnan jöttem.

Egyébként az összes tanár meglepően jófej. A diákok is, persze, de tőlük nem is vártam mást.
A tanárokról viszont eddigi életem során kialakult egy általános kép, amitől az itteniek félelmetesen eltérnek. Amikor például bejelentették, hogy „most pedig a tanárok adnak egy rövid koncertet” lelki szemeim előtt már meg is jelent néhány kiskosztümös nő és sörhasú férfi, ahogy kínosan feszengve, vagy épp émelyítően eltúlzott lelkesedéssel népdalokat énekelnek, miközben egy erőltetett lazaságtól szinte széteső, fiatalabb kollégájuk gitáron kíséri őket.
Ehhez képest megjelent három elegánsan jóképű középkorú férfi, és egy kedves arcú szőke nő, akik aztán zenei polihisztorságukat fitogtatva egymást váltogatták a gitár, basszusgitár, dob, és szintetizátor mellett. Méghozzá így.

Ezek után meg sem lepődtem, amikor a ma reggeli közös táncikálás címén egy fiatal hiphoptáncos lánytól tanultuk meg, hogyan kell hipermenő mozdulatokkal lesöpörni a láthatatlan port a vállunkról.