Ha az egyetemen két előadás (haha - katalógusos gyakorlat) között volt egy kétórás szünetem, általában a következő ütemtervet követtem: visszasétáltam a kollégiumba, ha összefutottam egy ismerőssel a parkolóban, leültem vele meginni egy kávét, aztán felmentem a szobámba, ledőltem az ágyamra, 40-50 percig képeket nézegettem az interneten látásból ismerőseim tegnapi vacsorájáról, vagy idegen emberek gyerekruhába öltöztetett macskáiról (hiszen erre a rövid időre már felesleges lenne bármi értelmeset elkezdeni), majd fáradt sóhajjal megint útnak indultam.

Rövid kitérő.
Ma dalíráson új óraadó tanáraink voltak. Az aarhusi zeneakadémiáról jöttek, zenei elképzeléseikre pedig egyformán találó szó a zseniális és az elmebeteg is. Az egyikük thrashmetálosított népdalokat játszik elektromos gitáron, templomi orgona kísérettel. A másikuk egy pszichedelikus punkrock együttesben szaxofonozik. Tényleg.
Délelőtt papírral zenéltünk (szó szerint: mindenki kapott egy A4-es papírlapot, amivel bármit csinálhatott - széttéphette, gyűrögethette, rázhatta, pöckölgethette, papírrepülőt hajtogathatott belőle -, csak mindezt bármiféle más hang kiadása nélkül, ütemesen, és a többiek által kiadott hangokhoz alkalmazkodva). Azt mondták rá, hogy jazz.
Délután közösen dalokat írtunk. Méghozzá nagyon jókat.

Visszatérve a bejegyzés eredeti mondanivalójához: az új tanáraink azt hitték, délben kezdődik az ebéd, ezért tizenöt perccel korábban befejezték az órát. Ez alatt a tizenöt perc alatt most elindítottam egy mosást, megnyertem egy csocsómérkőzést, megtanultam három új dán kifejezést, és két új akkordot ukulelén. Ha fél órám lett volna, talán még az edzőterembe is átmegyek (szerencsére azonban erre nem került sor).

Persze elég valószínű, hogy felfokozott produktivitásom csak a fantasztikus iskola ideiglenes mellékhatása, és mire hazaérek, nyomtalanul eltűnik. És még csak azt sem jelenti, hogy társadalmi szempontból bármiféle hasznos elfoglaltságot végeznék.
Az elmúlt egy órát például bekötött szemmel rohangálással töltöttük. Először versenyt bukdácsoltunk az iskolán keresztül (a karbantartók és a konyhán dolgozók hatalmas örömére), utána jógalabdákkal kidobósoztunk (kicsit elvesz az élményből, hogy nem látod, kit találtál el, de a menekülés közben a földön ülőkön átesett játékosok hangeffektjei bőven kárpótolnak ezért az apró veszteségért), végül pedig táncoltunk. Azaz csak elindítottuk a zenét, és mindenki azt csinált, amit akart - én táncoltam. Ugyan nem láttam, de a nekem csapódó hajtincsekből, a kezemet megtalálva belémkaroló vagy megpörgető ismeretlen kezekből, és a húsz perc elteltével érezhető izzadtságszagból ítélve mások is.

(A kép a szövegtől független; csupán menőzni szerettem volna egy zsírkreatív kollázskészítéses művészetek órai eredményemmel - teljesen önállóan vagdostam ki papírdarabkákat képes magazinokból, majd ragasztottam őket egy nagyobb papírdarabra. Már megérte iskolába járatni.)