Ülsz a padban, a tanár kihív felelni, de te még a kérdést sem érted. Egyre kínosabban érzed magad, az osztály nevet, te legszívesebben elsüllyednél, és ekkor észreveszed, hogy nincs rajtad nadrág... Ha máshonnan nem is, filmekből talán mindenkinek ismerős rémálom-klisé.
És akkor ezennel rátérnék a mai napomra.

Nagyjából két héttel ezelőtt írtam egy éneklés MasterClass nevű dologról (egy dalírás szakon valóban indokolt óráról, ami láthatóan csak engem rémített halálra). Na, akkor mégsem jutott idő mindenkire, ezért én nagylelkűen lemondtam a lehetőségről - a félelmeinkkel való szembenézés jellemépítő hatása ide vagy oda, kávéval a kezemben hallgatni a többiek meseszép énekhangját mégiscsak jobb programnak tűnt.
Aztán a tegnap reggeli gyűlésen (mert minden reggeli után gyűlést tartunk, ahol megbeszélhetjük apró-cseprő ügyeinket) bejelentették, hogy a nagy sikerre való tekintettel ma megismételjük, így akire múltkor nem maradt idő, készüljön egy dallal. Remek.

Érdekes, hogy alapjában véve laza és nyugodt embernek tartom magam, és azt hiszem, nem érdekel, ki mit gondol rólam. Talán ezt hívják eltorzult énképnek. Amikor ugyanis kiálltam a színpadra, iszonyatos lámpaláz tört rám. Nem az "egy kis izgulás nem árt, csak javítja a teljesítményt"-féle, hanem a "mindenem remeg, nem kapok levegőt, el akarok bújni a paplanom alá és örökre ottmaradni" típusú.

Az intuíciónk talán azt súgná, hogy egy ilyen helyzetben segít, ha kedves, ismerős emberek vesznek körül, akik átérzik a félelmedet, bátorítóan mosolyognak rád, hujjogva tapsikolnak neked, és "ne izgulj, menni fog!", "tudom, hogy király leszel!" bekiabálásokkal biztatnak. Hát nem.
Köztudott tény ugyanis, hogy az ásításhoz hasonlóan az izgulás is ragadós. Ha látod, hogy valaki ideges egy szereplés előtt, empatikus lényként te is izgulni kezdesz, nehogy elrontsa, amit ő persze észrevesz, és még jobban izgulni kezd, nehogy neked még több izgulásra adjon okot. Ördögi kör, amiben csúnyán benne is ragadtam.

A Put your records on című számot énekeltem, és Mattia, egy végtelenül kedves olasz barátom kísért gitáron, aki (az eredménytelen gyakorlással töltött éjszaka után valószínűleg nem sok jóra számítva), rögtön lelkes bólogatásba és vigyorgásba kezdett, mikor az első sor ritmusát és dallamát is eltaláltam. Ekkorra azonban már minden kedves gesztus csak tovább rontott az idegállapotomon, ezért gyorsan hátat fordítottam neki - a közönségre is csak néha pillantottam fel óvatosan, a legkevésbé mosolygós arcot keresve.
Bár nem láttam, de erősen gyanítom, hogy az arcom színe a vörös és a szürkészöld különböző árnyalatai között ugrándozott, kifejezése pedig leginkább egy akváriumba szorult macska esdeklő grimaszára emlékeztethette a nézőt. Az ideges hangremegésnek pedig egy sajátos szépsége, hogy minél jobban koncentrálsz a megszüntetésére, annál erősebb lesz.

Még csak az első refrén végénél tartottam, amikor vetettem egy "kérlek, mondd, hogy ennyi elég lesz" pillantást Line felé.
Lévén, hogy a magyar közoktatásban nevelkedtem fel, ez inkább csak ösztönös reakció volt, mintsem valódi próbálkozás - nem számítottam rá, hogy észreveszi, arra pedig végképp nem, hogy még értelmezi is. Annál jobban meglepődtem, amikor mosolyogva biccentett, és közbeszólt, hogy szeretne kipróbálni valamit. Odahívta Andreast, ő fogja elrappelni az első néhány sort, a többieket pedig beállította velem szembe, hogy együtt énekeljük a refrént. Így tényleg sokkal kevésbé volt félelmetes.

A harmadik-negyedik ismétlésnél mutathatott nekik valamit, mert kicsit mintha halkabban folytatták volna. Szép lassan aztán eljutottunk odáig, hogy szinte már csak tátogtak, majd teljesen abbahagyták, én pedig egyedül énekeltem előttük, nyugodtan, lelkesen, és épp csak egy picit hamisan.
Persze amint ez a felismerés eljutott az agyamig, megint izgulni kezdtem - de már senki nem veheti el tőlem azt a néhány másodperces emléket, amikor egyedül énekeltem közönség előtt, és közben jól éreztem magam.