Épp nagyban vagdostam az asztalterítő-darabkákat és ragasztgattam őket egy parafatáblára, amikor a művészettanárom megállt mellettem, hogy beszélgessünk kicsit. Ne itt, menjünk át az irodájába, hogy senki ne zavarjon minket.
Megijedtem.

Gyorsan letörölgettem az ujjaimról, a nyakamról, és a fülcimpámról az odaszáradt pillanatragasztó-réteget, és felpattantam. Ó, nem kell sietnem, és előbb töltsek magamnak egy kávét, mondta.
Kicsit megnyugodtam.

Átmentünk egy pici szobába, leültünk egymás mellé a fotelba, és mintha ezeréves barátnők lennénk, nekem szegezte a kérdést: na miújság. Hát, király minden, válaszoltam kicsit értetlenül. Na, de mégis, meséljek. Mit csináltam otthon? Miért jöttem ide? Tanulni szerettem volna, menekülök valami elől, változni szeretnék? Vagy csak kíváncsiságból? Erre számítottam, amikor jelentkeztem? Hogy tetszenek az órák? Ki a szobatársam? Jól kijövök vele? És a többiekkel? Találtam barátokat? Tetszik valaki? Zavar valami? Történt bármi, amiről szeretnék beszélni?

Kezdtem úgy érezni, mintha tudna valamit, amit én nem. Lázasan kutatni kezdtem hát az emlékeim között, bármi után, ami okot adhatna erre a terápiás helyzetfelmérésre emlékeztető kérdéssorra. Semmit nem találtam. Alvajárás közben sírva fakadtam volna a tanári szobában? Vagy egyszerűen csak ennyire megviseltnek tűnök?

Megkérdeztem, kinevetett - ugyan dehogyis. Mindenkivel leül beszélgetni. És nem csak ő. Minden tanár, minden diákjával, egyesével. Szeretnének megismerni minket, és szeretnének tudni mindenről, ami történik velünk (na, persze azért nem mindenről, nevetgélt - egy röpke másodpercre emlékeztetve tanári mivoltára).
Bármikor (ismétli, bármikor) úgy érzem, hogy valamiről beszélgetni szeretnék, hívjam fel, írjak neki, vagy csak menjek be hozzá. Tanulmányi vagy magánéleti, itteni vagy otthoni, probléma vagy öröm, bármi legyen is, ő szeretne tudni róla - feltéve, hogy én szeretném elmondani neki.