Ma volt az első kalandsport-napom.
Hát.
Eddig is sejtettem, hogy nem vagyok a sportos nők mintapéldánya, de ez a nap minden kétséget kizáróan bebizonyította.

Kiderült, hogy a falmászás és mocsár-átúszás előtt meg kell erősödnünk, ezért az első napot edzéssel töltöttük. Reggel kilenckor kezdtünk, futkostunk és ugráltunk kicsit, majd átváltottunk egy circle training nevű dologra, ahol percenként váltottuk egymást az előkészített állomásokon - felülések, trx, ugrókötél, súlyzók, medicinlabdák, és olyan sporteszközök, amiknek a nevét sem tudom. Ezekből csináltunk végtelennek tűnő kört, de élveztem. "Olyan kigyúrt leszek a félév végére, hogy otthon rám sem ismernek majd" - gondoltam nagy boldogan, miközben kicsit megkapaszkodtam a bordásfalban.
Ezt egy levezető rohangálás követte, majd átmentünk az edzőterembe, ahol további egy órán keresztül mindenkinek csinálnia kellett valamit. Mindegy volt, hogy melyik gépet használjuk, csak ne pihenjünk két percnél tovább.

Itt kezdtem el érezni, hogy lehet, nem ez volt életem legjobb választása. Ezt az érzést még az izmos férfi felsőtestek látványa sem ellensúlyozta - főleg, mert az említett felsőtestekhez tartozó férfiak végignézték, ahogy én a fáradtság és szégyen keverékétől kipirosodott arccal, remegő karokkal próbálom megcsinálni a második fekvőtámaszom.

Nem baj, gondoltam, valahol el kell kezdeni. Fél egykor egy gyors zuhany után elfutottunk ebédelni, aztán le az udvarra. Mountain bike! Az nem lehet olyan fárasztó. Mindenki fogott egy biciklit, és átmentünk az iskola mögötti erdőbe. Persze, előbb azért körbe is futottuk a túraútvonalat, hogy mindenki tudja, mire számítson. Elvileg csak két kilométer az egész, de ha hozzávesszük az egymást állandó jelleggel váltogató, majdnemhogy kilencven fokos emelkedőket és lejtőket, számításaim szerint egy nagyjából ötezer kilométeres távot kapunk.

Az erdőben biciklizni egyébként már vicces volt. Azaz vicces lett volna, ha van még annyi erőm, hogy nevessek.