A csütörtök-pénteki művészetek óra címén kölcsönvettük a próbababákat a fotóteremből, mindegyikünk átfestett egyet, aztán kiállítást tartottunk belőlük. Borral, chipsszel, mindennel. Ahogy azt illik.

De még költői túlzások nélkül is legalább egy hónapnak.

Kiderült ugyanis, hogy egy napba bőven belefér annyi program, amennyit én általában egy, de gyakran inkább két hétre szoktam elosztani. Persze ehhez nem árt reggel hétkor felkelni, majd az egész napot motivált diákok és lelkes tanárok társaságában tölteni.

Ilyenkor meg, ha lefekvés előtt még tíz percig nyitva tudom tartani a szemem, úgy érzem, hogy azonnal fel kell hívnom a szüleimet és írnom kell a barátaimnak, hiszen milyen régen beszéltem velük. Aztán rájövök, hogy nagyjából huszonnégy órája.
Ide is azt gondoltam, hogy majd csak egy-egy érdekességet, rövid történetet fogok leírni, de azokból annyi van, hogy felesleges lenne. Szóval inkább egy gyors ...

Tegnap délután kezdődött el hivatalosan – a szombat egy nulladik nap féleség volt, azoknak a külföldi diákoknak, akik csak így tudták megoldani az utazást. Szombat este tehát tizenegyketten vacsoráztunk családias hangulatban, és a tegnapi délelőttöt is meghitt beszélgetésekbe vagy kártyapartikba temetkezve töltöttük, hiszen már mindenki ismert mindenkit.
Aztán délután négy és hat óra között elözönlötte az iskolát nagyjából hatvan dán fiú és lány, a folyosók pedig azon nyomban megteltek hirtelenszőke fejekkel és artikulálatlan hömbölgéssel.

Az elmúlt néhány hónapos szuperintenzív dán-tanulásom csúfos vereségének tekintem, hogy a beszélgetéseik nagy részéből egyetlen szót sem értek. Már épp kezdtem lemondani ...

Magáról a népfőiskoláról egyelőre még csak különféle hangutánzó szavakat és boldog sóhajokat tudnék írni, esetleg olyanokat, hogy úristenmennyirekirály, sohanemakarokhazamenni, miértnemjutottezelőbbeszembe, és további nem túl informatív, de annál lelkesebb felkiáltások tömkelegét. Csupa nagybetűvel, sok-sok felkiáltójellel. Bármennyire élvezném is ezt, talán célszerűbb megvárnom, amíg elmúlik a kezdeti lelkesedés, és kicsit objektívebben tudom nézni a helyzetet.

És egyébként is, mindent a maga idejében; először lelkendezek inkább a dán buszokról. Najó, nem szeretnék egyetlen példa alapján általános következtetéseket levonni, szóval csak egy konkrét dán buszról, amivel Billundból Aarhusba jutottam el. Ilyen kényelmes ...

Pályatervemben beállt változások okán (nevezetesen, hogy rájöttem, mennyire nem szeretnék középiskolai tanár lenni), befejeztem az egyetemet. Azazhogy félbehagytam.
Mivel eme pálfordulásra mikor máskor, mint október közepén került sor (egy szívszorítóan unalmas pedagógiás kurzus tizenhetedik percében), másik szakra sem tudtam már átjelentkezni. Bármennyire szeretem is szidni a Tanulmányi Osztályt, a döntésüket, miszerint nem hajlandóak másfél hónappal a tanév kezdete után egyetlen diák kedvéért elindítani az Alkalmazott Matematika mesterképzést, azt hiszem, meg kell értenem.

Így történt, hogy lett egy üres évem. Ennek az első felét tökéletességig fejlesztett semmittevéssel töltöttem; kollégiumi szobám magányában ...