Úgy döntöttem, nem éri meg hét napból kettőt azzal töltenem, hogy az életemért küzdök a futópályán, újabb kettőt pedig azzal, hogy a kávéscsésze felemelését is komoly kihívássá teszi az izomláz. Úgy is mondhatjuk, hogy feladtam a kalandsportot, de az első megfogalmazás kevésbé vet rossz fényt rám.
Egyébként meg kihívások terén az új főszakom sem marad alul; újabban dalokat írni tanulok.

A mai óra zseniális volt. Beszélgettünk kicsit akkordokról és összhangzattanról, aztán három darab ötfős csoportba rendeződtünk. Mindegyik csoport kapott egy feladatot, és két-három órát a felkészülésre, utána előadtuk az eredményt a többieknek - nekünk egy Coldplay számot kellett "kevésbé unalmassá" tennünk. Lehet vitatkozni, hogy mi számít jó zenének, és bőven megeshet, hogy az A dúrok fiszminorkilencesekre cserélésével, a dallam teljes átírásával, vagy a pszichedelikus hangeffektekkel csak rontottunk rajta, de én mindenféle elfogultság nélkül állítom, hogy a mi változatunk mérföldekkel jobb lett az eredetinél. Hangfelvételem persze nincs róla, úgyhogy bizonyítani semmit nem tudok.

Nagyon élveztem, de borzasztóan kellett figyelnem. Kilenc év zongora és szolfézstanulás arra volt jó, hogy megtanultam kottát olvasni, egymástól függetlenül mozgatni az ujjaimat, és a közös énekléseken meggyőzően tátogni. Persze ez is hasznos, de szerintem most egy nap alatt többet fejlődtem zenei téren, mint eddig egész életem során.

Az akkordok felírásában még nagyon otthon voltam, és mivel közülünk sokan egyáltalán nem jártak zeneiskolába, az elméleti háttértudásommal nagyon menőnek számítottam. Ez egészen addig tartott, amíg el nem kezdtünk ténylegesen zenélni; már az első néhány ütem után eltévedtem, és csak találomra váltogattam az akkordokat, próbálva a gitáros kezéről lelesni, hogy épp mi történik. Míg a többiek érezték a zenét, én számoltam magamban, és összekavarodtam. Végül aztán megkértem őket, hogy mindenki bólintson egyet, mielőtt váltunk; ettől kezdve simán ment az egész, és néhány óra elteltével már az állandó bólogatást is elhagyhatták.

Ha igazán szeretném, bármit meg tudok csinálni, minden csak gyakorlás kérdése, fantasztikus döntés volt átjelentkeznem dalírásra - ilyesmi gondolatok keringtek épp a fejemben, amikor meghallottam a holnapi feladatot: éneklés MasterClass. Mindenki választ magának egy számot, elénekli a többieknek, és utána közösen meghallgatjuk Line-től, az énektanártól, hogy kinek mit kellene tennie a még jobb hangzás érdekében.

Ez már önmagában is épp elég félelmetesen hangzik, de egyenesen rettenetessé teszi az a tény, hogy rajtam kívül mindenkinek fantasztikus hangja van.
Talán ezért jelentkeztek dalírás szakra.
Annyira elkeseredetten néztem magam elé, hogy óra után Christian, egy mesehangú, kicsit furcsa barátom kézenfogott, és beállított a mikrofon elé: énekeljek. Mit? Amit szeretnék. Nem tudom, mit szeretnék. Hallelujah, azt biztos ismerem. Nagyjából. Kezdhetjük? Nem. Kezdjük.

Gitáron kísért, miközben tanácsokat adott a testtartásra, légzésre, és lámpaláz leküzdésére vonatkozóan; így csupán fél órába telt, mire az első versszakot végig tudtam énekelni, továbbra is hamisan, de legalább már idétlen vihorászás és a hangom elcsuklása nélkül. Ekkor csatlakozott hozzánk Mattia, és kezdődött az egész előről. Najó, biztos a számmal van a baj, keressünk valami mást. Amikor három órával később már a negyedik "ez majd könnyebb lesz" számot próbáltuk el ezredszerre, és nem hogy a hangokat, de még a ritmust sem találtam el soha, kicsit alábbhagyott a lelkesedésem - viszont teljesen elmúlt a lámpalázam.

Persze így is borzasztóan kínos lesz, de már nem rettegek - ha két ember előtt tudok bénán énekelni, tizenhat sem jelenthet problémát.