Munkamegosztás és becsületesség

Félelmetesen jól működik.

Csak egy példa: A tegnapi bulit a mi folyosónk szervezte, és ma reggel nekünk kellett takarítani is. (Az este témája egyébként születésnapi zsúr volt; kantáros nadrágokkal, arcfestéssel, dán gyerekjátékokkal, béna táncokkal, és félelmetesen gagyi zenével.) Nagyjából reggel hatkor lett vége, mi pedig kilenckor felkeltünk, és kitámolyogtunk felmérni a helyzetet. Kócos parókákba ragadt tortadarabok és leeresztett lufik hevertek a fotelokban, borba áztatott gumimacik száradtak a biliárdasztalon, minden létező felület ragadt és tele volt szeméttel.

Eddigi tapasztalataim alapján egy ilyen este maradványainak eltakarítása nagyjából három napot vesz igénybe. Na, mi tizenöt perc alatt mindennel megvoltunk. Mindenki felkelt, és jött, és takarított, pedig semmilyen következménye nem lett volna annak sem, ha valaki a szervezetére hallgat és átalussza az egészet.

A jófejségre és bizalomra alapozott közösség működését legjobban talán az iskolai kocsmával tudom bemutatni. Nincs rendes pultosunk, hanem a bulit szervező folyosó tagjai váltják egymást óránként. Mivel nem akarunk ilyenkor pénzzel foglalkozni, alkoholjegyeket lehet venni vacsoránál, és azokkal fizetni este - egy sör egy papírcetli. És itt tényleg papírcetlikről van szó; bárki fénymásolhatna magának annyit, amennyit csak akar. Sőt. Ezeket a papírcetliket fizetés után az aktuális pultos nem elteszi valahova, hanem ledobja a földre - bármikor felvehetnénk egyet onnan is, és újra fizethetnénk vele.
Elméletileg tehát egész félévben teljesen ingyen ihatnék, anélkül, hogy a lebukás legkisebb veszélye is fenyegetne. De persze ha meg mindenki ezt tenné, összeomlana a rendszer. Ezt az egyszerű játékelméleti problémát mi a lehető legjobbfej módon oldottuk meg: mindenki betartja a "ne légy seggfej" alapszabályt.

Klikkesedés

Egyáltalán nem jellemző. Vannak persze néhányan, akik az átlagnál kicsit népszerűbbek, és néhányan, akik még nem teljesen találják a helyüket; vannak, akik jobban kijönnek egymással, és vannak, akik kevésbé. Olyan viszont nincs, hogy nem örülnek neked, ha csatlakozol egy társasághoz, és a közös étkezéseknél sincs jelen az amerikai tini-vígjátékokból ismert "vajon melyik asztalhoz ülhetek" probléma; érkezés szerinti sorrendben ülünk le, és mindig azzal beszélgetünk, aki épp mellénk kerül.

Fiúk és lányok, pletykák és dráma

Na ez egy kimondottan szórakoztató része az összezártságnak. Még két hét sem telt el, de már állandó jelleggel megfigyelhetjük a müzlistálak fölött egymásra vetett sóvárgó pillantásokat, az óvatos bókokat és zavart nevetgéléseket, a néhány sörtől megbátorodva elejtett csókokat, vagy hajnali háromkor a jógaterem bejáratánál levetett két pár cipőt.
Épp most foglaltuk össze az elmúlt hét pletykáit a kávézóban - meglepően sokan esélyesek az iskola első hivatalos párja címre, a beszélgetésekből pedig azt vettem ki, hogy szinte mindenkinek tetszik valaki a jelenlévők közül. Persze ez nem mindig kölcsönös, sőt - azt hiszem, a szerelmi háromszög mellett idővel be kell majd vezetnünk a szerelmi tizennyolcszög kifejezést is.

Biztosan végeztek már kis közösségekben erre vonatkozó szociológiai kutatásokat; legalábbis remélem, mert nagyon érdekes. Mindenki tudja, hogy öt hónap múlva visszatér majd az otthoni életéhez, és most mégis vérre menő küzdelmek folynak a csoportunk mutatósabb és szórakoztatóbb egyedeiért. Nem szerelemről van szó. Versenyről. Fél évig csak mi hetvenakárhányan vagyunk, és igyekezni kell - ha nem sietsz, a hosszú szempillájú litván lány majd jól lenyúlja előled azt a baseballsapkás dán fiút, aki pár napja rádkacsintott vacsora közben.

Szeretném azt mondani, hogy ezt az egészet nevetségesnek tartom, és nem veszek részt a reggeli pletykálásokban, amik még a középiskolai mindenki-tud-mindent típusú életen is túltesznek, de sajnos nem tehetem. Nagyon élvezem.